Lánykérés

Nem, nem. Nem Panci szánta rá magát a nagy lépésre! Már előző héten szerettem volna leírni, hogy megkérték a kezem. Egyszerűen és gyorsan történt, alig fogtam fel. Megható volt, és boldog pillanat.
Ugyanolyan őszi reggelnek indult, mint a többi. Bár még sem, hétágra sütött a nap. Csodálatos fényben úszott minden, az őszi színek a napfényben még erőteljesebben csempésztek vidámságot a szürke hétköznap reggelbe. A zebrán akkor is megálltam, arcomat a napfény felé fordítva élveztem a meleget. Hirtelen megszólított egy hang: rekedtes, öreg, férfi hang.
- Kisasszony, ne haragudjon! Átkísérne a zebrán?
Picit morcosan fordultam a hang irányába, mégiscsak napfürdőzés közben zavartak meg. "Haragom" helyébe egy pillanatra félelem lépett, mikor megláttam azt az alacsony öregurat, kalappal a fején, arcát lefelé tartva, hatalmas bottal. Nem nézett rám, csak a járdát bambulta. Még az is átvillant az agyamon, hogy talán rabló, talán hajléktalan, így táskámat szorosabbra fogva közelebb álltam hozzá. Mikor megláttam ápolt kezeit, és végre a szemembe is nézett, minden kételyem elszállt.
- Persze, szívesen. - ennyit tudtam csak kibökni. Talán az első gondolatom vagy a nem mindennapi helyzet miatt, de zavarban voltam.
A bácsi nagyon lassan tudott csak menni, hatalmas botjára támaszkodva csoszogott mellettem. Kezét a kezembe fonta, így baktattunk mi az őszi napsütésben.
- Kisasszony, az ön anyukája nagyon jól nevelte magát! Mondja meg neki, hogy kezeit csókolom. Remélem megkérték már a kezét!
- Még nem. - nevettem. Olyan vicces volt, ahogy ott csoszogunk.
- Akkor én most megkérem. Hozzám jön feleségül? - kérdezte az öregúr.
- Persze, boldogan!

Ahogy átértünk a zebrán hangos Visszontlátás után elváltunk egymástól. Ő jobbra ment, én balra. Ennek a tíz percnek olyan különös hangulata volt, ahogy egymás kezét fogva bandukoltunk. Két idegen, két teljesen más ember, egymást segítve. Én segítettem neki átmenni a villamosig, Ő pedig segített bízni, hogy vannak még jó emberek a Földön. Aznap reggel mosolyogva mentem be az irodába.