A szerelemvonatból nincs kiszállás ....

Sok olyan dolog van, ami az egész életünket meghatározza. Hol így, hol úgy, de minden életszakaszunkban felbukkan. Ilyen a szerelem. Egy szó, de rengetegféle érzést takar.
Már óvodás koromban is volt szerelmem. Igaz, akkor az azt jelentette, hogy Robi (merthogy így hívták a fiút) nekem szedett bogyót az óvoda udvarán álló - magunk között csak szerelembogyófának becézett - bokorról. Megdobbant a szívem, mikor kis udvarlóm rám mosolygott a gumiabroncshajtó verseny célvonalában. Az összes lány engem irigyelt: a leggyorsabb fiú nekem udvarolt. Onnantól kezdve nekem volt a legjobb helyem az ebédosztásnál, és emellett elnyertem a lányok irigy részének örök, gyermeki - ám igen mély - utálatát is. De mit törődtem én ezzel! Hiszen nekem volt az óvoda legnagyobb bogyógyűjteménye!
Az áltsuliban aztán már nem a bogyók számítottak! Így visszatekintve arra az időszakra, még most is azt érzem, hogy azalatt a nyolc év alatt ért életem egyik legnagyobb visszautasítása. Még most is fáj, ha belegondolok, hogy hatodikos koromban a teadélutánon, minden erőmet összegyűjtve elküldtem az ajándékba kapott egyik kedvenc - Eperjó (tényleg mély nyomot hagyott) - csokimat egy nyolcadikos fiúnak. Minden üzenet nélkül. És a csoki nagyon rövid idő után vissza is került hozzám. Természetesen minden üzenet nélkül. Jesszus, micsoda pofátlanság! Legalább ette volna meg!
Na, de az első csók emléke is az általánoshoz kötődik. Igaz, hogy a srác már gimis volt és természetesen a szüleim tiltottak is tőle, de akkor is szép emlék. Így visszagondolva vicces, hogy a szájra pusziról sokáig azt hittem, képtelenség csukott szemmel adni, hiszen így fennáll a veszélye annak, hogy a puszi félrecsúszik. Mondjuk lesz belőle egy szempuszi vagy ami még rosszabb, egy orrpuszi. Na, igen. És akkor az első csók milyen fejtörést okozott!! Hiába olvastam a Bravo szex-szerelem-gyengédség rovatában a helyes technikáról, azért jól be voltam tojva. Oké, hogy tudtam, hogy a nyelvekkel kell maszatolni valamit, na de nem mindegy se a sebesség, se a technika. És a fogak? Sok-sok részlet adott okot aggodalomra. Aztán jött az az este, amikor még a levegőben zümmögő bogarak is tudták, hogy ott bizony meg fog történni a "beavatás". Félelmeimnek naivan hangot is adtam a gimis nagymenőnek, aki hosszan győzködött arról, hogy aggodalmam felesleges. Hát igaza volt! Azóta is nagy rajongója vagyok ennek a cselekedetnek! Bízom benne, hogy a srácban nem a csókom nem hagyott mély nyomot - rá két napra ugyanis már egy gimis lány szájában turkált. Ki érti ezt? Se csoki, se félve csókolózás. Már legalább két tapasztalattal gazdagodtam! Hoppáré!
Jöttek a gimi évei. Csókolózni ugyan már tudtam, de volt ott még valami, amit már mindenki csinált. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Ahhoz előbb egy pasi is kell. Lányosztályként nagyon vártak már minket a hetven százalékban csak fiúkból álló iskolában. Nem is telt el sok idő, majdnem mindenkinek akadt udvarlója. Igaz ugyan, hogy az enyém engem egy - általam mindig is mélyen gyűlölt - tesióra után szólított le, amikor az egyik szemem olyan piros volt, mint a nyúlé. Mondanom sem kell, hogy hiúságom nem engedte a szemüveg viselését még ekkor, így csak az egyik szememben volt kontaktlencse. Igen, alig láttam. Ha a bal szememmel néztem, egész tisztán kivehető volt a srác, de a jobb szememmel esélytelen voltam még a körvonalakra is. Valahogy aztán olyan gyorsan jött minden - kézfogás, csók (kevés félelemmel, ugye a tapasztalatok!!!). Innen már csak pár ugrás volt a következő beavatás. Ha belegondolok, hogy akkor még se a tangáról, se a bikinivonal gyantázásáról nem hallottam semmit! Azért izgalmas ez! Megvolt, rendben volt minden, féltem, mint az állat. Bár nem egy hét, hanem egy év után, de ez a kapcsolat is véget ért. Fájt nagyon. Tapasztalat: az első szerelmet sosem feledjük, de örök igazság, hogy sosem tart örökké. Mert jajj, a szerelemnek múlnia kell ....
Szerelmes regényekbe illő bejegyzések örökítették meg naplómban ezt az időszakot. A szakítást pedig számtalan szívszaggató verssor. Azt hittem ennél nem lesz rosszabb soha, ezt nem lehet túlélni. Hú, azóta hányszor éreztem már ugyanezt!
Aztán amikor már végső elkeseredésemben úgy gondoltam, hogy kész, nekem tizenhat évesen már nem lesz több barátom, egyszer csak teljesen váratlanul mégis betoppant valaki. Öt évig tartott és hihetetlen sokat tanultam belőle. Leginkább azt, hogy egy hosszú kapcsolatért folyamatosan dolgozni kell, különben véget ér. Távkapcsolat volt ez az öt hosszú év, csak hétvégi találkozásokkal, fájó elválásokkal. Aztán az életünk végül nem egy irányba haladt, de ennek így kellett lennie.
Sok-sok sikertelen próbálgatás következett ezután. Persze itt is lefutottam a szokásos Pilli-köröket: én ebbe belehalok, ezt nem lehet túlélni, örökké egyedül maradok, stb. stb. Úgy szerettem volna már egy igazi, komoly, egymással hosszú távra tervezgetős, együtt lakós szerelmet! Minél jobban akartam, annál inkább nem jött.
Aztán egy félve megtett kattintás mégis elhozta nekem Őt. Igen, így képzeltem lánykoromban: barna haj, csibészes mosoly, csókra hívó száj, mindent eláruló pillantások, vicces is és komoly is. Félve mentem az első randira, vegyes érzelmekkel haza. Aztán mégis elhívott egy újabb találkozóra. Meg volt a csók, megvolt az is. Minden úgy, ahogy annak lennie kell. Aztán egyszer feltette azt a kérdést is, amit eddig mindenkinél olyan görcsösen akartam. És összeköltöztünk. Még ha vannak is összezördülések, mégis imádom Őt. Ő a legjobb barátom. Vakon bízom benne és Ő is bennem. Nem kell megszólalnom, sokszor az arcomról leolvassa, ha bánt valami. Már nem kérdezem meg olyan sokszor, mert tudom, hogy megérdemlem Őt és az eddig oly fontosnak tartott kérdések már semmit sem számítanak. Jött a műtét, jött a kórház. És Ő végig ott volt. Leküzdve undorát-félelmét a testekből kilógó csövekből, fogta a kezem, írt, hívott, átölelt, letörölte a könnyeket és ha kellett, még a vécére is kikísért. Otthon kaját melegített, kiszolgált, sebet kötözött, szeretett.
És tudom, tudom, hogy már óvodás koromban is azt mondtam, hogy Robi a nagy szerelmem és két bogyógyűjtés között talán el is pityeredtem magam, hogy nem akarok soha többé mást. De most már érett fejjel érzem és tudom, hogy megtaláltam a másik felem. Csak azt kell elérnem, megtartanom, bebizonyítanom, hogy Ő is megtalálta bennem. Hát igen, kicsit jó pasim van!

I miss u!!

Égkék szemek, egy-két szó. Már csak ez maradt, jó mélyen elraktározva. Talán ha nagyon erősen koncentrálok, még az illatát is fel tudom idézni. És még jobban, még erősebben vágyakozom utána. Sokszor annyira tud fájni egy ember hiánya, pedig sosem volt a mindennapom része. De egy nagyon erős biztos pont, aki mindig úgy szeretett, ahogy vagyok. És én is őt, ugyanúgy. Szörnyen félek attól, hogy egyik reggel úgy kelek fel, hogy már nem is emlékszem rá. Mi lesz, ha már nem jut eszembe minden nap?
Elcsépelt szavak, elcsépelt gondolatok, de mégis sokszor hatalmas erővel zúdulnak rám. A kórházi ágyon fekve sokszor elképzeltem – talán hallucináltam a gyógyszerektől – hogy ott ül az ágyam mellett. Ha ott lett volna, meg sem kellett volna szólalnom, úgyis tudta volna, hogy mit érzek, hogy mi fáj. Tudta volna, hogy a sebnél sokkal jobban fáj ott belül és sok-sok kérdés marcangol.
Sosem voltak nagy beszélgetéseink, sosem mondtuk ki szavakkal, mi bánt. Mégis mindketten tudtuk a másikról, ha fáj valami. Leginkább akkor hiányzik olyan kegyetlenül, amikor ilyen perceim, napjaim vannak. Amikor azt szeretném, ha átölelne, és nem kellene magyaráznom, hogy miért rossz még most is sokszor a kórházban töltött napok emléke? Hogy miért én? Hogy miken gondolkodtam ott benn éjszaka, mikor mindenki aludt?
Túlérzékeny vagyok, ezt már sokan mondták, biztos igazuk is van. Tőle örököltem, ő ugyanilyen volt. Mikor öregember létére depressziós lett, szégyellte, sokan nem is értették. Így, még ha sokszor jobban is fájnak a dolgok, mégis büszke vagyok rá, hogy olyan érzékeny vagyok, mint Ő. Bárcsak mindent elmondhatnék neki, amit másnak nem tudok!
Hiányzol papi!!!

Fülsüketítő szárnycsapás

Talán fura, de egy pillangószárnycsapás is tud nagyon hangos lenni. Fülsüketítően hangos. Ugyanígy van a szavakkal is. Sokszor olyan szavak tudnak szívbemarkolóan bántani, amik mellett máskor szótlanul, közömbösen elmegyünk.
Ha valami bánt minket, az még az álmunkba is beleszövi magát. Kísértetiesen, szinte hátborzongatóan ott leselkedik megbújva a hátunk mögött, mint egy szellem, aki csak arra vár, hogy végre lecsaphasson. És ha lecsap, akkor kezdődik a gyomorfájás, a frusztrált idegesség, az agyi ütőerek lüktetése, a duzzogás, a világfájdalom. Olyankor minden érzékszervünk érzékenyen reagál a külvilág - máskor megszokott - történéseire.
Érdekes, hogy álmunkban milyen bosszúállóak vagyunk. Szeretjük elképzelni, ahogy visszavágunk, ahogy jól megmondjuk, ahogy behúzunk egy nagyot - és amikor adódik a helyzet, akkor csak állunk ott tétlenül, a szavak pedig odafagytak a szánkra. A ki nem mondott dolgok miatt persze minden kezdődik elölről: a gonosz szellem újra beleszövi magát az álmunkba, reggel kialvatlanul és frusztráltan ébredünk. Hiába képzeltük el esténként megint a különböző bosszúállási technikákat, a fogaink mégsem engedik a szavaknak elhagyni a szánkat.
Az egy dolog, hogy megőrülünk saját magunktól és hosszas vitákat folytatunk magunkkal arról, hogy hagyjuk már abba, hogy nem ér ez ennyit, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak, végül mindig jön egy apró kis mozzanat, ami újra bepöccenti az idegeinket. És akkor mit szóljanak a körülöttünk lévők? Akik az egészből csak annyit látnak, hogy egy pillangó megrebegtette a szárnyait, mi meg sírunk, ordítunk.