Érzések

Az elmúlt hét nagyon szörnyű volt. Az első két napban csak sírni tudtam, semmi mást és a barátaimnak írogattam egyfolytában, egy-két bátorító szóért. Aztán szerdán, mikor felkeltem, rájöttem, hogy mennyire erős vagyok és hogy muszáj szeretnem magam, muszáj máshogy fordulnom magamhoz, az életemhez, Pancihoz, a szerelemhez. Vasárnapra beszéltünk meg találkozót, bennem pedig addig sok-sok érzés kavargott. Tegnap végre találkoztunk, de a nagy összeborulás helyett igazából minden bizonytalan maradt. Itthon aludtam én is, ő is, de semmiféle közeledés nem volt közöttünk, bár lehet, hogy ez normális is, hiszen mindketten tele vagyunk bizonytalansággal és sok-sok megválaszolatlan kérdéssel. Ő a bizonytalanabb, és bár szeret, fél attól, hogy megint bántani fogjuk egymást. Én magamat nem féltem, mert tudom, hogy mennyire erős vagyok, tudom, hogy mennyire értékes vagyok és hogy ezt soha de soha többé nem szabad elfelejtenem. Ha ezek után Panci úgy dönt, mégsem tud felém fordulni száz százalékosan, ha nem tud újra kinyílni, akkor emelt fővel távozom, hiszen megpróbáltam mindent. Hihetetlen, hogy az ember önértékelése mennyit változik egy hét alatt, milyen erősen bízom magamban, mióta tudom, igazából csak magamra számíthatok. Bár azért picit félek, mert Panci még mindig nem a régi, félek, hogy talán nem is lesz, mert belesüppedt a félelmeibe, de ezt a csatát saját magával már neki kell megvívnia...

Panci elment

és én úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Elvileg csak ideiglenes az elköltözés, de valahol mélyen belül tudom, ő már döntött. Hosszú-hosszú marcangoló, veszekedésekkel teli hónapok után egyszercsak befelé fordult és már nem tudtam kihozni abból az állapotból. Hiába próbáltam szép szóval, cseszegetéssel, kérdéssel, érdeklődéssel, sajnos nem használt semmi. Sosem mutatta ki, hogy bántják a dolgok, bár tudtam, hogy zavarja a sok vita. És egyszercsak robbant, tegnap este. Megrémítette, hogy ennyire bezárkózott, elzárkózott előlem és attól fél, talán ez már visszahozhatatlan. Arra kért, próbáljunk meg külön lenni ezen a héten, hogy ő is tudjon gondolkodni, tisztába jönni az érzéseivel. Most már tudom, milyen érzés az, mikor valakinek kitépi a szívét táncolnak rajta. Tudom, milyen érzés az, mikor tiszta szívből, a világon a legjobban szeretsz valakit, aki szomorú. Milyen érzés az, mikor a másik szemébe nézel és szeretnéd kinyújtani a karodat felé, hogy újra hozzádtaláljon. És milyen érzés egész éjjel azon rágódni, mi lesz, ha már soha többé nem talál vissza. Úgy érzem, túlélhetetlen, úgy érzem, belehalok. Ő az egyetlen ember, akit mindenestül, úgy, ahogy van, tiszta szívből szeretek. És tudom, hogy sokat hibáztam én is, ő is, tudom, hogy voltak olyan dolgok, amikről egyikünk sem tehetett, de egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ennyi volt, hogy vége. Azt akarom hinni, hogy a kötünk lévő szerelem elég ahhoz, hogy megmentsük a kapcsolatot. Rá kell jönnie neki is, hogy a szelem nagyon nagy dolog és ha még mindig szeret, akkor vissza kell jönnie hozzám. Egész este sírtunk, tudom, hogy nagyon szeret engem. És most itt fekszem egyedül, a kispárnáján és szörnyen ramatyul érzem magam :(