Aki még nem látta, azért, aki pedig már látta, azért nézze meg a Nevem: Sam című filmet. Amellett, hogy Sean Penn zseniálisat alakít, maga a történet is nagyon megindító. Egy autista apa egyedül neveli hétéves lányát. Mikor a pici iskolába kerül, a családsegítők elveszik az apjától. A film pedig arról a kemény küzdelemről szól, ahogy egy autista ember küzdeni tud azért, amit vagy akit a világon legjobban szeret, a lányáért. Egyetlen fegyvere van, amit még a bírók sem vehetnek el tőle, ez pedig - bármennyire is elcsépeltnek tűnik - a szeretet. A film vége igazságos, a gyerek végül az apjánál marad, egy felügyelővel kiegészülve.
Annyira szép ez a film, hogy ordítva bőgök rajta mindig:) Nézzétek meg!!!
2009. december 26., szombat
2009. december 24., csütörtök
Szenteste
Sok-sok mindenről írnék még, de legelőször álljon itt a legfontosabb üzenet:
Nagyon nagyon boldog karácsonyt kívánok Mindenkinek!!!!!
Később majd még biztosan írok bejegyzést, legyen szép napotok és kapjatok sok ajándékot!!!
Nagyon nagyon boldog karácsonyt kívánok Mindenkinek!!!!!
Később majd még biztosan írok bejegyzést, legyen szép napotok és kapjatok sok ajándékot!!!
2009. december 19., szombat
Kisbogyesznak
Mivel a blogodon az utolsó bejegyzésedet nem tudtam kommentelni, itt írom meg, hogy fel a fejjel! Tudom, ezt a legkönnyebb mondani, és sokszor én is utálom ezt hallani. De sajnos ilyenkor nem lehet mást. Ha ismernélek, jól megölelgetnélek!!!!
Rejtsd el jó mélyen az emlékét, magadnak. És ha nagyon hiányzik, akkor megtalálod majd!
Rejtsd el jó mélyen az emlékét, magadnak. És ha nagyon hiányzik, akkor megtalálod majd!
Honvágy
Esik a hó, szakad. Alapvetően nem szeretem a hideget, sőt! De ebben a fehérségben van valami szépség: hogy lesz a pici hópelyhekből mindent elborító takaró!
Honvágyam van, nagyon. Egyedül vagyok hétvégén, még két munkanap az évben. Nagyon mennék már haza, a családhoz. A hóesés meghozta a karácsonyi hangulatomat és ezzel együtt a honvágyamat is.
Panci is nagyon hiányzik, jó lett volna elmenni ma hóangyalkát csinálni. Minden évben egyszer belevetem magam a puha hórétegbe és hangos sikoltozás mellett angyalt rajzolok. Szeretnék hógolyózni is, jól megdobálnám. Kár, hogy nincs itt.
Elég volt ebből az évből, haza akarok menni megnyugodni, feltöltődni, kikapcsolódni. Olyan sok mindent akartam még írni, a villamoson annyi minden eszembe jutott, de most csak ennyit tudok írni.
Honvágyam van, nagyon. Egyedül vagyok hétvégén, még két munkanap az évben. Nagyon mennék már haza, a családhoz. A hóesés meghozta a karácsonyi hangulatomat és ezzel együtt a honvágyamat is.
Panci is nagyon hiányzik, jó lett volna elmenni ma hóangyalkát csinálni. Minden évben egyszer belevetem magam a puha hórétegbe és hangos sikoltozás mellett angyalt rajzolok. Szeretnék hógolyózni is, jól megdobálnám. Kár, hogy nincs itt.
Elég volt ebből az évből, haza akarok menni megnyugodni, feltöltődni, kikapcsolódni. Olyan sok mindent akartam még írni, a villamoson annyi minden eszembe jutott, de most csak ennyit tudok írni.
2009. december 15., kedd
My Blueberry Nights - A távolság íze
Bár 2007-es film, én még nem hallottam róla. Ma viszont betegen, egyedül éppen arra vágytam, hogy egy kedves, elgondolkodtató és érzelmekkel teli filmet nézzek meg. Jó választás volt, nagyon nagyon tetszett.
Röviden az alaptörténete az, ahogy egy fiú és lány, rengeteg eseménnyel, történettel gazdag év után egymásra talál. Barátságnak indult, mély barátságnak, ami végül tiszta szerelemmé érett. Gyönyörű film, rengeteg elgondlkodtató mondattal. Talán leginkább azt tanítja meg, hogy ne legyünk türelmetlenek. Minden történésnek oka van, semmit nem szabad siettetni, ki kell várni és néha kockáztatni kell. El kell engedni magunkat, sodródni az árral, hogy aztán a legmegfelelőbb pillanatban megérezzük, most kell hazamennünk. A film zárómondata valahogy így hangzott: Nagyon sokáig, egy évig tartott átérnem az úton. Nehéz volt, de minden attól függ, ki vár ránk a másik oldalon.
Nem jól idéztem, nem tudom visszaadni szóról szóra, pedig jó lenne. Nem elcsépelt a mondat, mégis megfogalmazza azt, ami a legfontosabb. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet!
2009. november 29., vasárnap
Érthetetlen
Bár most már ezredszer is megfogadtam, hogy nem írok a főnökömről, de pénteken annyira megbántott, hogy nem bírom ki. Valószínű, hogy ennek a "háborúnak" csak az fog véget vetni, ha el tudok menni egy másik munkahelyre. Amit egyfelől nagyon sajnálok, mert szeretek írni és az embereket is szeretem, őt kivéve. Érdekes, hogy mindenkivel ki tudok jönni, csak vele nem. Talán ezért gondolom azt, hogy nem bennem van a hiba. De lehet, hogy mégis. Nem tudom.
Pénteken nem volt valami jókedve, ki tudja megint miért. Dolgozni sem akart, mi szenvedtünk, de nem bántam. Aztán jött a kiborulás. Egy új kommunikációs oldalra csak meghívóval lehet belépni, ami neki van. Adott a munkatársamnak is, és mikor az asszisztens lányt (akit amúgy nagyon szeretek) is megkérdezte, hogy kell-e neki meghívó és szóljon ám mindenképpen, mert ez valami újat fog hozni munka téren, ilyet még nem látott a világ, kedvesen én is megkérdeztem, adna-e nekem is egyet, mint közvetlen munkatársának. Erre a válasz az volt, hogy hááát nem tudom, még meglátjuk, jó? Mondom oké, azért köszi. Szerintem ez alapból már nagyon gáz, de nem sértődtem meg, kedvesen válaszoltam. Közben meg azt gondoltam, hogy menjen a picsába. (bocs) Mikor a munkatársam regisztrált az oldalra, megkérdeztem tőle, hogy ő mint friss regisztrált tag, nem tud-e engem meghívni, mert ilyenkor szoktak az új tagok kapni. Tényleg full kedvesen kérdeztem, semmi hátsó szándék. Erre főnököm kikelve magából sivított egyet, hogy jól van, akkor adok majd én egyet, nem igaz. Mondtam neki, hogy köszi nem kell, nem azért kérdeztem. Meg amúgy is, baszki hagy kérdezzek már meg valamit a munkatársamtól. Hihetetlen. Erre hozzám vágta, hogy most küldte el a címemre. Mondom jó. Aztán eltelt egy negyed óra, bennem a tüske, biztos pofákat is vágtam, nem tudom. De amikor elkezdett kedveskedni utána, már nem tudtam kedvesen viselkedeni, meg vissza nyalni, hogy jaj neked is fasza hétvégét, érezd jól magad, hanem csak annyit mondtam, hogy szia. Erre képzeljétek el mellém állt, és mint egy pulyka, eldeformált arccal ezt kérdezte: Netán van valami baj???? Mondom mi baj lenne? Erre ő: Hát reméltem is, na helló. Ezután meg olyan bőgésben törtem ki, hogy nem tudom elmondani. Én tudom, hogy túl érzékenyen fogom ezt fel, de akkor sem látom azt, hogy azért, mert ő a fönököm így beszélhet velem azok után, hogy a munkámat megcsináltam, tényleg tökre igyekszek, hogy juniorként helyt álljak, hogy minél faszább cikkeket írjak, erre csak folyton az alázást kapom, az undorító hangnemet és sehol egy dícsérő szó.
Engem nem így neveltek. Én nem tudok segget nyalni. Nálunk az kapott elismerést, aki teljesített és nem az, aki segget nyalt. Félek a holnaptól, már gyomorgörccsel megyek be, mert mi van ha kirúg, mi van, ha megint megaláz. Pedig nem az életem múlik rajta. Csak hát ha nincs állás, nincs pénz. Mit csináljak????
Pénteken nem volt valami jókedve, ki tudja megint miért. Dolgozni sem akart, mi szenvedtünk, de nem bántam. Aztán jött a kiborulás. Egy új kommunikációs oldalra csak meghívóval lehet belépni, ami neki van. Adott a munkatársamnak is, és mikor az asszisztens lányt (akit amúgy nagyon szeretek) is megkérdezte, hogy kell-e neki meghívó és szóljon ám mindenképpen, mert ez valami újat fog hozni munka téren, ilyet még nem látott a világ, kedvesen én is megkérdeztem, adna-e nekem is egyet, mint közvetlen munkatársának. Erre a válasz az volt, hogy hááát nem tudom, még meglátjuk, jó? Mondom oké, azért köszi. Szerintem ez alapból már nagyon gáz, de nem sértődtem meg, kedvesen válaszoltam. Közben meg azt gondoltam, hogy menjen a picsába. (bocs) Mikor a munkatársam regisztrált az oldalra, megkérdeztem tőle, hogy ő mint friss regisztrált tag, nem tud-e engem meghívni, mert ilyenkor szoktak az új tagok kapni. Tényleg full kedvesen kérdeztem, semmi hátsó szándék. Erre főnököm kikelve magából sivított egyet, hogy jól van, akkor adok majd én egyet, nem igaz. Mondtam neki, hogy köszi nem kell, nem azért kérdeztem. Meg amúgy is, baszki hagy kérdezzek már meg valamit a munkatársamtól. Hihetetlen. Erre hozzám vágta, hogy most küldte el a címemre. Mondom jó. Aztán eltelt egy negyed óra, bennem a tüske, biztos pofákat is vágtam, nem tudom. De amikor elkezdett kedveskedni utána, már nem tudtam kedvesen viselkedeni, meg vissza nyalni, hogy jaj neked is fasza hétvégét, érezd jól magad, hanem csak annyit mondtam, hogy szia. Erre képzeljétek el mellém állt, és mint egy pulyka, eldeformált arccal ezt kérdezte: Netán van valami baj???? Mondom mi baj lenne? Erre ő: Hát reméltem is, na helló. Ezután meg olyan bőgésben törtem ki, hogy nem tudom elmondani. Én tudom, hogy túl érzékenyen fogom ezt fel, de akkor sem látom azt, hogy azért, mert ő a fönököm így beszélhet velem azok után, hogy a munkámat megcsináltam, tényleg tökre igyekszek, hogy juniorként helyt álljak, hogy minél faszább cikkeket írjak, erre csak folyton az alázást kapom, az undorító hangnemet és sehol egy dícsérő szó.
Engem nem így neveltek. Én nem tudok segget nyalni. Nálunk az kapott elismerést, aki teljesített és nem az, aki segget nyalt. Félek a holnaptól, már gyomorgörccsel megyek be, mert mi van ha kirúg, mi van, ha megint megaláz. Pedig nem az életem múlik rajta. Csak hát ha nincs állás, nincs pénz. Mit csináljak????
2009. november 27., péntek
Jótett
Ma jót cselekedtem, és nagyon jó érzés volt. Ültem a villamoson reggel, és meghallottam azt a mondatot, ami mellett nem tudtam lemenni szó nélkül: Segítsenek kérem, éhes vagyok. Láttam már többször ezt a fiút, de eddig nem adtam neki. Most pedig előhúztam a táskámból a két zsemlémet, amit a töltött káposzta mellé vettem, és odaadtam neki. Eltette.
Utána azon gondolkoztam, vajon eddig miért nem segítettem? Pénzzel mondjuk soha nem is fogok, de az én táskámban mindig van valami kaja. Aztán rájöttem, hogy most a kérés hatott meg. Az, hogy ha valaki egyszerűen pénzt kér, nem érint meg. Sajnos. Talán azért, mert nekem sincs. De az, hogy ha valaki éhes, vagy fázik, vagy a gyereke szenved, az rögtön meghat, úgyhogy azonnal adok. Adtam már pár évvel ezelőtt egy néninek téli kabátot is, és most is erre készülök.
December 11-től indul a Mikulásgyár, nem csak a fővárosban. Összeszedem az összes ruhámat, ami már nem kell, csak őrizgetem a szekrényben, hátha egyszer belefogyok. És mindent odaadok. Mert adni tényleg sokkal jobb, mint kapni. És egész évben így is cselekszem.
Jótettem cserébe pedig azt kívánom, hogy Panci megkapja a melót:P
Utána azon gondolkoztam, vajon eddig miért nem segítettem? Pénzzel mondjuk soha nem is fogok, de az én táskámban mindig van valami kaja. Aztán rájöttem, hogy most a kérés hatott meg. Az, hogy ha valaki egyszerűen pénzt kér, nem érint meg. Sajnos. Talán azért, mert nekem sincs. De az, hogy ha valaki éhes, vagy fázik, vagy a gyereke szenved, az rögtön meghat, úgyhogy azonnal adok. Adtam már pár évvel ezelőtt egy néninek téli kabátot is, és most is erre készülök.
December 11-től indul a Mikulásgyár, nem csak a fővárosban. Összeszedem az összes ruhámat, ami már nem kell, csak őrizgetem a szekrényben, hátha egyszer belefogyok. És mindent odaadok. Mert adni tényleg sokkal jobb, mint kapni. És egész évben így is cselekszem.
Jótettem cserébe pedig azt kívánom, hogy Panci megkapja a melót:P
Interjúk
Na, a héten a kettő interjúból, végül három lett. Panci hősiesen viselte az izgulással járó megpróbáltatásokat, és erősen bizakodik is. Én is nagyon. Jól hangzanak ezek az állások, főleg a tegnapi. Megérdemelné már, hogy megfizessék a munkáját. És meg is fogják, tudom. És akkor minden rendben lesz.
Még két hét kb., mire visszajeleznek neki. Nagyon remélem, hogy az egyik sikerülni fog. Jó kis karácsonyi ajándék lenne, ha az sikerülne, amit Ő szeretne.
Még két hét kb., mire visszajeleznek neki. Nagyon remélem, hogy az egyik sikerülni fog. Jó kis karácsonyi ajándék lenne, ha az sikerülne, amit Ő szeretne.
2009. november 23., hétfő
Izgulok
Pancit végre behívták állásinterjúra. Tíz perc múlva kezdődik a Samsungnál, részben angolul interjúzik. Nagyon izgulok érte, mert már tényleg megérdemelne egy igazán fasza állást. Hajrá, Panci!!!!!!!!!
2009. november 18., szerda
Rosszul vagyok
Megint. Újra. Mostanában gyakran. Félek nagyon. Elegem van már az állandó rosszullétekből és az általam, magamnak gerjesztett félelemtől. Mindig ez a hányinger, a hasfájás, a félelem a hányástól. Nem tudok így sem dolgozni, sem kikapcsolódni, ráadásul Panci idegeire is megyek. Mi van megint e mögött? Megint mi zavar?
Szomorú vagyok nagyon, hogy ennyi idő után sem tudom legyőzni ezt a szart:(
Szomorú vagyok nagyon, hogy ennyi idő után sem tudom legyőzni ezt a szart:(
2009. november 10., kedd
Eldurran az agyam
Utálom, egyszerűen kurvára utálom azt, hogy soha, de soha nem mondják egyetlen egy anyagomra sem azt, hogy egész jó. Vagy csak azt, hogy ok. Vagy semmit ne mondjanak. De az, hogy minden egyes cikkem, levelem, irományom porig van alázva, kissé feldühít. Akkor miért vettek fel? Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudok jól megírni, hanem tehetségtelen kis junior vagyok, akit a földig lehet alázni. És persze utána meg jön az értékelésnél a szóbeszéd, hogy én nem bírom a kritikát, hogy az én munkámra nem lehet semmit mondani, meg hogy én megsértődöm. Kérem szépen, sértődésről szó sincs. Csak a totális elkeseredettségtől, hogy soha nem jön arról visszajelzés, hogy jól írok, hogy ügyes vagyok, vagy legalább az, hogy nem is vagyok olyan szar. Miért???? Miért kell ezt csinálni? Miért kell elvenni az önbizalmam?
És ha tényleg nem értek az íráshoz, akkor mi lesz velem? Ezt akartam csinálni mindig is. Nagyon szomorú vagyok.
És ha tényleg nem értek az íráshoz, akkor mi lesz velem? Ezt akartam csinálni mindig is. Nagyon szomorú vagyok.
2009. november 9., hétfő
Fun Theory
Nagyon nagy ötlet a svéd Volkswagen kampánya: hogyan változtassuk meg az emberek magatartását úgy, hogy az általuk hétköznapinak tartott, már-már megunt dolgot szórakoztatóvá tegyük? Először egy lépcsőt varázsoltak át zongorává nyomásérzékelő gombok segítségével, így, ha az emberek a mozgólépcső helyett inkább a gyaloglást választották, az egyes lépcsőfokok hangot adtak ki. Ez annyira elbűvölte az utca emberét, hogy senki nem használta aznap a mozgólépcsőt, mint ha ott sem lett volna.
A másik hihetetlen nagy ötlet: a szelektív hulladékgyűjtő játékgéppé varázsolása. Adott egy szelektív gyűjtő, az egyes lukak felett pedig lámpák, a gyűjtő tetején számláló. Mindig abba a lukba kell dobni az üveget, ahol felvillan a lámpa. Ha jól dobsz, pontot kapsz érte, amivel megdöntheted a rekordot. Igaz, hogy fődíj nincs, sőt, kisebb nyeremények sem járnak érte, de annyira elszórakoztatja az embereket, hogy talán holnaptól többen gyűjtik majd szelektíven a hulladékot. Nézzétek meg a videót, érdemes!
A másik hihetetlen nagy ötlet: a szelektív hulladékgyűjtő játékgéppé varázsolása. Adott egy szelektív gyűjtő, az egyes lukak felett pedig lámpák, a gyűjtő tetején számláló. Mindig abba a lukba kell dobni az üveget, ahol felvillan a lámpa. Ha jól dobsz, pontot kapsz érte, amivel megdöntheted a rekordot. Igaz, hogy fődíj nincs, sőt, kisebb nyeremények sem járnak érte, de annyira elszórakoztatja az embereket, hogy talán holnaptól többen gyűjtik majd szelektíven a hulladékot. Nézzétek meg a videót, érdemes!
2009. november 8., vasárnap
This is it
Hát, megnéztük a Michael Jackson emlékének állított filmet. És imádtam. Mindig is nagyon szerettem a zenéjét, szerettem magát az embert is. És nagyon megrázott mikor megtudtam, hogy meghalt. Nem is volt hát kérdés, hogy beülök-e a moziba, és végigénekelem-e a közel kétórás filmet.
A This is it hiteles képet ad arról az énekesről, akit emberek milliói bántottak, akit emberek milliói meg is védtek, akit olyan sokan irigyeltek, akit olyan sokan szerettek, és akit olyan rengetegen elismertek. A film Michale utolsó turnéjának háttérmunkáit, próbáit mutatja meg, de leginkább egy hús-vér embert, és nem egy sztárt. Egy olyan profi énekest ismerhetünk meg a filmben, aki szerény, halkszavú, természetes, aki egy igazi csapatjátékos, aki kikéri mások véleményét, és meg is fogadja a tanácsokat. Aki nem bántólag tesz megjegyzést, hanem segítőleg, aki nem rest ezerszer is újra elpróbálni egy adott jelenetet, és aki azért is elnézést kér, hogy nyomja a füles a fülét, és hogy miatta leállt a próba. Szó sem róla, rengeteg profi ember is veszi körbe Michaelt, akik mind a munkáját segítik: a legjobb zenészek, világosítók, hangtechnikusok, és a világ legjobb táncosai. Hihetetlen mikre nem képesek ezek a fiatal fiúk és lányok, de leginkább az hihetetlen, hogy Jacko mire nem képes. Becsülettel mindent végigtáncolt, végigénekelt, ott volt minden apró mozzanatnál. Sajnálom, hogy ez a koncert már nem valósul meg. Sajnálom, hogy - ahogy úgy fogalmazott - még egyszer, utoljára nem tudott bizonyítani a benne kételkedő embereknek, és hogy utoljára még egyszer nem tudott örömet okozni az általa oly kedvelt rajongóinak.
Nem is találok szavakat rá. Nem így kellett volna ennek lenni. Megérdemelte volna még egyszer, utoljára a show-t!
A This is it hiteles képet ad arról az énekesről, akit emberek milliói bántottak, akit emberek milliói meg is védtek, akit olyan sokan irigyeltek, akit olyan sokan szerettek, és akit olyan rengetegen elismertek. A film Michale utolsó turnéjának háttérmunkáit, próbáit mutatja meg, de leginkább egy hús-vér embert, és nem egy sztárt. Egy olyan profi énekest ismerhetünk meg a filmben, aki szerény, halkszavú, természetes, aki egy igazi csapatjátékos, aki kikéri mások véleményét, és meg is fogadja a tanácsokat. Aki nem bántólag tesz megjegyzést, hanem segítőleg, aki nem rest ezerszer is újra elpróbálni egy adott jelenetet, és aki azért is elnézést kér, hogy nyomja a füles a fülét, és hogy miatta leállt a próba. Szó sem róla, rengeteg profi ember is veszi körbe Michaelt, akik mind a munkáját segítik: a legjobb zenészek, világosítók, hangtechnikusok, és a világ legjobb táncosai. Hihetetlen mikre nem képesek ezek a fiatal fiúk és lányok, de leginkább az hihetetlen, hogy Jacko mire nem képes. Becsülettel mindent végigtáncolt, végigénekelt, ott volt minden apró mozzanatnál. Sajnálom, hogy ez a koncert már nem valósul meg. Sajnálom, hogy - ahogy úgy fogalmazott - még egyszer, utoljára nem tudott bizonyítani a benne kételkedő embereknek, és hogy utoljára még egyszer nem tudott örömet okozni az általa oly kedvelt rajongóinak.
Nem is találok szavakat rá. Nem így kellett volna ennek lenni. Megérdemelte volna még egyszer, utoljára a show-t!
2009. november 5., csütörtök
Még nyolc, még hét ...
... üvölti Réka, arca kisimulva, mintha nem éppen nyakatekert mozdulatokkal nyomnánk már a hasprést kb. húsz perce. Mint ahogy azt Kisbogyesz is írta, a húszperces blokk tizenhatodik percében, amikor az én hajam már az égnek áll, hangosan fújtatok és ezerszer elküldtem már a ...-ba Rubintot, ő lazán, könnyedén megjegyzi: Hú, már kezdek elfáradni. Na, ekkor tényleg megfordult a fejemben, hogy megfogom a tévét, és úgy kihajítom az ablakon, hogy csak na. És akkor még nem beszéltem a fenékfeszesítő gyakorlatok nem mindennapi húsz percéről!
Elkezdjük erősíteni a jobb láb emelgetésével a fenekünket. Oké, legyen. Tudom, hogy kell. Tudom, hogy bikini, jobb közérzet, kevesebb házi sonka. Én mindent megértek, ezt diktálják belénk, meg amúgy is, stb. Ilyen gondolatokkal nyugtatom magam. Eltelik nem kevesebb, mint három, vagy talán csak két és fél perc, és fáj. Egyszerűen fáj. Hát én nem bírom a fájdalmat, főleg nem azt, ami mozgással jár. Úgyhogy még picit káromkodok, értetlenül állok puhányságom előtt, és döbbentem veszem észre, hogy Réka azt várja Tőlem és sorstársaimtól, hogy tíz percig le se tegyük a lábunkat, hanem gondljunk mindenféle szépre, jóra, hiába a fájdalom, legyen erősebb bennünk az izmosodni akarás.
Mit is mondhatnék ezek után??? Csúnya dolog, hogy az ember hastérfogata nem maradhat akkora, mint gyerekkorában!
Elkezdjük erősíteni a jobb láb emelgetésével a fenekünket. Oké, legyen. Tudom, hogy kell. Tudom, hogy bikini, jobb közérzet, kevesebb házi sonka. Én mindent megértek, ezt diktálják belénk, meg amúgy is, stb. Ilyen gondolatokkal nyugtatom magam. Eltelik nem kevesebb, mint három, vagy talán csak két és fél perc, és fáj. Egyszerűen fáj. Hát én nem bírom a fájdalmat, főleg nem azt, ami mozgással jár. Úgyhogy még picit káromkodok, értetlenül állok puhányságom előtt, és döbbentem veszem észre, hogy Réka azt várja Tőlem és sorstársaimtól, hogy tíz percig le se tegyük a lábunkat, hanem gondljunk mindenféle szépre, jóra, hiába a fájdalom, legyen erősebb bennünk az izmosodni akarás.
Mit is mondhatnék ezek után??? Csúnya dolog, hogy az ember hastérfogata nem maradhat akkora, mint gyerekkorában!
2009. november 4., szerda
Lánykérés
Nem, nem. Nem Panci szánta rá magát a nagy lépésre! Már előző héten szerettem volna leírni, hogy megkérték a kezem. Egyszerűen és gyorsan történt, alig fogtam fel. Megható volt, és boldog pillanat.
Ugyanolyan őszi reggelnek indult, mint a többi. Bár még sem, hétágra sütött a nap. Csodálatos fényben úszott minden, az őszi színek a napfényben még erőteljesebben csempésztek vidámságot a szürke hétköznap reggelbe. A zebrán akkor is megálltam, arcomat a napfény felé fordítva élveztem a meleget. Hirtelen megszólított egy hang: rekedtes, öreg, férfi hang.
- Kisasszony, ne haragudjon! Átkísérne a zebrán?
Picit morcosan fordultam a hang irányába, mégiscsak napfürdőzés közben zavartak meg. "Haragom" helyébe egy pillanatra félelem lépett, mikor megláttam azt az alacsony öregurat, kalappal a fején, arcát lefelé tartva, hatalmas bottal. Nem nézett rám, csak a járdát bambulta. Még az is átvillant az agyamon, hogy talán rabló, talán hajléktalan, így táskámat szorosabbra fogva közelebb álltam hozzá. Mikor megláttam ápolt kezeit, és végre a szemembe is nézett, minden kételyem elszállt.
- Persze, szívesen. - ennyit tudtam csak kibökni. Talán az első gondolatom vagy a nem mindennapi helyzet miatt, de zavarban voltam.
A bácsi nagyon lassan tudott csak menni, hatalmas botjára támaszkodva csoszogott mellettem. Kezét a kezembe fonta, így baktattunk mi az őszi napsütésben.
- Kisasszony, az ön anyukája nagyon jól nevelte magát! Mondja meg neki, hogy kezeit csókolom. Remélem megkérték már a kezét!
- Még nem. - nevettem. Olyan vicces volt, ahogy ott csoszogunk.
- Akkor én most megkérem. Hozzám jön feleségül? - kérdezte az öregúr.
- Persze, boldogan!
Ahogy átértünk a zebrán hangos Visszontlátás után elváltunk egymástól. Ő jobbra ment, én balra. Ennek a tíz percnek olyan különös hangulata volt, ahogy egymás kezét fogva bandukoltunk. Két idegen, két teljesen más ember, egymást segítve. Én segítettem neki átmenni a villamosig, Ő pedig segített bízni, hogy vannak még jó emberek a Földön. Aznap reggel mosolyogva mentem be az irodába.
Ugyanolyan őszi reggelnek indult, mint a többi. Bár még sem, hétágra sütött a nap. Csodálatos fényben úszott minden, az őszi színek a napfényben még erőteljesebben csempésztek vidámságot a szürke hétköznap reggelbe. A zebrán akkor is megálltam, arcomat a napfény felé fordítva élveztem a meleget. Hirtelen megszólított egy hang: rekedtes, öreg, férfi hang.
- Kisasszony, ne haragudjon! Átkísérne a zebrán?
Picit morcosan fordultam a hang irányába, mégiscsak napfürdőzés közben zavartak meg. "Haragom" helyébe egy pillanatra félelem lépett, mikor megláttam azt az alacsony öregurat, kalappal a fején, arcát lefelé tartva, hatalmas bottal. Nem nézett rám, csak a járdát bambulta. Még az is átvillant az agyamon, hogy talán rabló, talán hajléktalan, így táskámat szorosabbra fogva közelebb álltam hozzá. Mikor megláttam ápolt kezeit, és végre a szemembe is nézett, minden kételyem elszállt.
- Persze, szívesen. - ennyit tudtam csak kibökni. Talán az első gondolatom vagy a nem mindennapi helyzet miatt, de zavarban voltam.
A bácsi nagyon lassan tudott csak menni, hatalmas botjára támaszkodva csoszogott mellettem. Kezét a kezembe fonta, így baktattunk mi az őszi napsütésben.
- Kisasszony, az ön anyukája nagyon jól nevelte magát! Mondja meg neki, hogy kezeit csókolom. Remélem megkérték már a kezét!
- Még nem. - nevettem. Olyan vicces volt, ahogy ott csoszogunk.
- Akkor én most megkérem. Hozzám jön feleségül? - kérdezte az öregúr.
- Persze, boldogan!
Ahogy átértünk a zebrán hangos Visszontlátás után elváltunk egymástól. Ő jobbra ment, én balra. Ennek a tíz percnek olyan különös hangulata volt, ahogy egymás kezét fogva bandukoltunk. Két idegen, két teljesen más ember, egymást segítve. Én segítettem neki átmenni a villamosig, Ő pedig segített bízni, hogy vannak még jó emberek a Földön. Aznap reggel mosolyogva mentem be az irodába.
Pancimnak
Ezt a dalt pedig csak Neked küldöm! Szavakban már úgy sem tudom elmondani mit érzek és mennyire, ez a dal picit kifejezi:)
Hálás vagyok, hogy Melléd sodort az élet, és remélem soha, de soha nem sodor el!
Nagyon szeretlek Pancika!
Dead by Sunrise: Give me your name
A dalszöveg pedig:
Give me a smile
Give me your name girl
Give me a sign to get my way
And get what I came for
Because you don't come easy
Give me your hand
Come walk with me girl
Nothing's that far when your near
So come even closer to me
Something so easy to do
And I fall into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper where all the pain goes
Give me a smile
Give me your name girl
Let them know that you're mine
And I'll do the same for you
Because our love comes easy
And I fall into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper where all the pain goes
And I fall into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper where all the pain goes
With a smile into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper giving me new life
You are my whole life
You are my whole life
Hálás vagyok, hogy Melléd sodort az élet, és remélem soha, de soha nem sodor el!
Nagyon szeretlek Pancika!
Dead by Sunrise: Give me your name
A dalszöveg pedig:
Give me a smile
Give me your name girl
Give me a sign to get my way
And get what I came for
Because you don't come easy
Give me your hand
Come walk with me girl
Nothing's that far when your near
So come even closer to me
Something so easy to do
And I fall into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper where all the pain goes
Give me a smile
Give me your name girl
Let them know that you're mine
And I'll do the same for you
Because our love comes easy
And I fall into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper where all the pain goes
And I fall into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper where all the pain goes
With a smile into the ocean
Inside of your arms
Taking me deeper giving me new life
You are my whole life
You are my whole life
Ez csak Ódrié!
Ezt a videót csak Neked küldöm! Az elmúlt két hónapért, a tegnapi könnyekért, a félelemért, a bánatért és egy új kezdetért!
Bár tudom, hogy már felnőttél, és tudsz magadra vigyázni, de tegnap mégis úgy gondoltam, bárcsak én lennék Te, Te pedig én. Csak arra az egy napra, hogy mindentől megvédhesselek!
Bár tudom, hogy sokszor idegesítelek, és volt velem problémád, nem is kicsi, mégis sokkal szorosabb kötelék vagy bármelyik barátságnál a világon!
Mert Te vagy az én "kistesóm", akit nagyon szeretek!
Szóval mi más jönne, mint az új Bon Jovi szám! Ahogy én értelmeztem, ez is az újrakezdésről szól!
Bár tudom, hogy már felnőttél, és tudsz magadra vigyázni, de tegnap mégis úgy gondoltam, bárcsak én lennék Te, Te pedig én. Csak arra az egy napra, hogy mindentől megvédhesselek!
Bár tudom, hogy sokszor idegesítelek, és volt velem problémád, nem is kicsi, mégis sokkal szorosabb kötelék vagy bármelyik barátságnál a világon!
Mert Te vagy az én "kistesóm", akit nagyon szeretek!
Szóval mi más jönne, mint az új Bon Jovi szám! Ahogy én értelmeztem, ez is az újrakezdésről szól!
2009. október 26., hétfő
Homokrajzolás, mint művészet
Nézzétek meg ezt a videót!
Igaz, hogy hosszú, de érdemes végignézni! A Csillag születik ukrán versenyzője, a 25 éves homokrajzoló művésznő saját kezével alkot egy homokkal telehintett üveglapra. A videón a lány hazája náci megszállását rajzolta le. Nagyon jó szerintem, nagyon ügyes a lány. Mondanom sem kell, ő nyerte a versenyt!
Igaz, hogy hosszú, de érdemes végignézni! A Csillag születik ukrán versenyzője, a 25 éves homokrajzoló művésznő saját kezével alkot egy homokkal telehintett üveglapra. A videón a lány hazája náci megszállását rajzolta le. Nagyon jó szerintem, nagyon ügyes a lány. Mondanom sem kell, ő nyerte a versenyt!
Fitnessz Pilli
Gyors beszámoló az első fitnessz napom után:
- izomláz kibírható, de VAN (fura érzés, huszonakárhány évig nem volt)
- lelkesedésem határtalan
- kitartásom kemény - reggel is felüléseztem (na jó csak huszat mert fájt nagyon)
- ma este már sütit sem fogok enni, sőt, megpróbálok kenyeret sem enni
- nézegettem a nyári képeimet, olyan akarok lenni, mint augusztusban
Sőt, a legnagyobb öröm, hogy a feszültségem is enyhült. Tudom, hogy egy nap alatt még nem tudom megváltani a világot, sőt, az is lehet, hogy jövő héten már nem leszek ennyire lelkes, de nagyon remélem, hogy a feszültség enyhül bennem. És ha ez így lesz, akkor már sikerként könyvelem el az ugrálásomat:)
- izomláz kibírható, de VAN (fura érzés, huszonakárhány évig nem volt)
- lelkesedésem határtalan
- kitartásom kemény - reggel is felüléseztem (na jó csak huszat mert fájt nagyon)
- ma este már sütit sem fogok enni, sőt, megpróbálok kenyeret sem enni
- nézegettem a nyári képeimet, olyan akarok lenni, mint augusztusban
Sőt, a legnagyobb öröm, hogy a feszültségem is enyhült. Tudom, hogy egy nap alatt még nem tudom megváltani a világot, sőt, az is lehet, hogy jövő héten már nem leszek ennyire lelkes, de nagyon remélem, hogy a feszültség enyhül bennem. És ha ez így lesz, akkor már sikerként könyvelem el az ugrálásomat:)
2009. október 25., vasárnap
A mozgás mindig fáj
Mióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Nekem a testedzés kimerül a villamos utáni futásban, vagy nagy ritkán a két emelet megmászásában. De ezek után is úgy kapkodom a levegőt, mintha tüdőbeteg lennék. Pedig már lassan fél éve egy szál cigit sem szívtam el. A sportutálatom sajnos általános iskolára vezethető vissza. A tesi tanárom kiállhatatlan természete miatt nem sikerült gyerekkoromban megszeretnem a mozgást, amiért örökre haragudni fogok rá. Aztán pedig mindig úgy voltam a sporttal, hogy utálom, nem is próbáltam megszeretni, vagy keresni magamnak egy kevésbé megerőltető, és szerethető fajtáját a mozgásnak.
Eddig nem is nagyon volt problémám a súlyommal. Na de most, na most aztán van. Valószínűleg azért sikerült öt kiló plusszra szert tennem, mert már nem cigizek. Erre fel voltam készülve, gondoltam, még jól is jöhet a magasságomhoz az a pár plussz kiló. Na de nem ennyi!!! Vagy nem is a kilók számával van inkább a baj, hanem azzal, ahova feljönnek. Gondolom ezzel vagyunk páran úgy, hogy hastájékon inkább hasonlítunk egy párhónapos terhes kismamára, mint egy fiatal lányra. Hát igen, én mindig is pókhasú voltam (Bendőcske:) ), de ez most már a szépérzetemet is súrolja. Úgyhogy kitaláltam: mozogni fogok.
Persze a felkészülés sok hétig eltartott. A felkészülés alatt azt értem, hogy kiválasszam a megfelelő sportágat. Mindig volt valami indokom a Panci által felvetett ötletekre. Szeretnék eljárni futni, de ugye hideg van. A kondizáshoz pénz is kell, nem is kevés. Szóval gondoltam, hogy letöltöm Rubint Réka videóit, hátha megszeretteti velem a mozgást. Ma volt az első próbálkozásom. A videoban húsz perces blokkokra vannak osztva a különböző kritikus pontok megmozgatása. Én három húszperces blokkot vállaltam be: comb, fenék-csípő és has. Na, hát volt amikor olyan hangosan beszéltem vissza Rékának, amennyire nem szégyelltem. Például nagyon idegesítő, mikor a mozgás okozta fájdalom közepette Réka azt mondja: Gyerünk, gyerünk, hidd el nekem is fáj. Ott vagyok, segítek! Na, ekkor mondtam neki szépeket.
Összefoglalva az első órám tapasztalatait:
- úgy érzem, soha nem lesz már kisebb hasam
- a felét ellazsáltam, mert nagyon fájt
- agresszív lettem néha
- még mindig utálom a mozgást
De most nem állok meg annál, hogy utálok mozogni és hogy nagyon fáj. Hanem kemény leszek, és csinálni fogom minden másnap a tornát. Ha tíz év után le tudtam szokni a dohányzásról egyik napról a másikra, akkor holmi hasprés nem foghat ki rajtam. Csak bele kell építenem az életembe, úgy, mint a rendszeres testápolást. Az is ment, menni fog ez is. Úgyhogy megyek, és csinálom még háromszor húsz felülést. Aztán olvashatom a kedvenc újságomat. Hajrá!!! Menni fog!!!
U.i.: kíváncsi vagyok, holnap mennyire fog fájni mindenem:)
Eddig nem is nagyon volt problémám a súlyommal. Na de most, na most aztán van. Valószínűleg azért sikerült öt kiló plusszra szert tennem, mert már nem cigizek. Erre fel voltam készülve, gondoltam, még jól is jöhet a magasságomhoz az a pár plussz kiló. Na de nem ennyi!!! Vagy nem is a kilók számával van inkább a baj, hanem azzal, ahova feljönnek. Gondolom ezzel vagyunk páran úgy, hogy hastájékon inkább hasonlítunk egy párhónapos terhes kismamára, mint egy fiatal lányra. Hát igen, én mindig is pókhasú voltam (Bendőcske:) ), de ez most már a szépérzetemet is súrolja. Úgyhogy kitaláltam: mozogni fogok.
Persze a felkészülés sok hétig eltartott. A felkészülés alatt azt értem, hogy kiválasszam a megfelelő sportágat. Mindig volt valami indokom a Panci által felvetett ötletekre. Szeretnék eljárni futni, de ugye hideg van. A kondizáshoz pénz is kell, nem is kevés. Szóval gondoltam, hogy letöltöm Rubint Réka videóit, hátha megszeretteti velem a mozgást. Ma volt az első próbálkozásom. A videoban húsz perces blokkokra vannak osztva a különböző kritikus pontok megmozgatása. Én három húszperces blokkot vállaltam be: comb, fenék-csípő és has. Na, hát volt amikor olyan hangosan beszéltem vissza Rékának, amennyire nem szégyelltem. Például nagyon idegesítő, mikor a mozgás okozta fájdalom közepette Réka azt mondja: Gyerünk, gyerünk, hidd el nekem is fáj. Ott vagyok, segítek! Na, ekkor mondtam neki szépeket.
Összefoglalva az első órám tapasztalatait:
- úgy érzem, soha nem lesz már kisebb hasam
- a felét ellazsáltam, mert nagyon fájt
- agresszív lettem néha
- még mindig utálom a mozgást
De most nem állok meg annál, hogy utálok mozogni és hogy nagyon fáj. Hanem kemény leszek, és csinálni fogom minden másnap a tornát. Ha tíz év után le tudtam szokni a dohányzásról egyik napról a másikra, akkor holmi hasprés nem foghat ki rajtam. Csak bele kell építenem az életembe, úgy, mint a rendszeres testápolást. Az is ment, menni fog ez is. Úgyhogy megyek, és csinálom még háromszor húsz felülést. Aztán olvashatom a kedvenc újságomat. Hajrá!!! Menni fog!!!
U.i.: kíváncsi vagyok, holnap mennyire fog fájni mindenem:)
2009. október 19., hétfő
Igazság vagy beletörődés?
Igaz, hogy megfogadtam, hogy a saját munkahelyemről nem fogok írni, de most mégis felvetődött egy olyan kérdés, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Az alaphelyzetet gyorsan felvázolom: hárman vagyunk egy csapatban. Az egyik tag, Ábrahám (kitalált név) évek óta együtt dolgozik a főnökkel, régen jóban voltak, mára már ő is kiismerte, nem kedveli. Mégis mindig kedves vele, lavírozik, stb. Van a főnök, akivel volt egy nézeteltérésem még májusban, azóta nem tudok ebből kikeveredni, a kapcsolatunk semleges, de inkább szar.
Pénteken volt céges bulink, ami előtt Ábrahámmal elmentünk kocsmázni. Szóba jött az, hogy én kiállok magamért, kiálltam a botrány (kórházos ügy) idején is. Ő ezzel szemben pedig lavírozik, ami miatt sokszor szarul érzi magát. És ez a dolog elgondolkoztatott. Vajon, melyik a jó hozzáállás? Az, amikor az ember számba veszi a körülményeket (gyerek, hitel, lakás, stb.) vagy az, amikor annyira nem tudja elviselni az igazságtalanságot, hogy elmondja a véleményét? Ezzel ugyan leginkább azt éri el, hogy bele tud nézni a tükörbe, a másik oldalon pedig azt, hogy szar a munkakapcsolat a főnökkel, fizetésemelésről ne is álmodjon, nehezebb az élete. Melyik éri meg hosszú távon? Melyiktől alszunk el nyugodtan?
Bevallom, hogy elgondolkodtam. Nem azért, mert úgy érzem, talán engednem kellene. Nem, ezt sosem tenném. Hanem talán azért, mert most már szem előtt kellene tartanom a saját jövőmet, arra gondolni, hogy nagyobb albiba akarunk egyszer költözni, hogy félre tudjak tenni, hogy előrébb léphessek. És bevallom, hogy felmerült bennem az a kérdés is, talán nem túlzom-e el ezt a nagy igazság-vágyat? Talán nem vagyok-e túlzottan megsértődve?
Egész hétvégén ezek a kérdések foglalkoztattak, aztán tegnap este felhívtam aput. Tudtam, hogy ő is úgyis a szemembe mondja, ha szerinte túlzásba esek. És azt mondta, amiben titkon reménykedtem is: nem szabad feladnom magam. Nem vétettem, nem tettem semmi rosszat, nem játszhatom meg magam. Engem sosem a pénz érdekelt (persze jó lenne, ha több lenne), hanem az elismerés, az alkotás, az igazság, a szép. És ez ellen küzdeni kell, még ha ára is van. Hogy este bele tudjak nézni a tükörbe, hogy ne aludjak nyugtalanul. Még ha ennek ára is van.
Ti mit gondoltok?
Pénteken volt céges bulink, ami előtt Ábrahámmal elmentünk kocsmázni. Szóba jött az, hogy én kiállok magamért, kiálltam a botrány (kórházos ügy) idején is. Ő ezzel szemben pedig lavírozik, ami miatt sokszor szarul érzi magát. És ez a dolog elgondolkoztatott. Vajon, melyik a jó hozzáállás? Az, amikor az ember számba veszi a körülményeket (gyerek, hitel, lakás, stb.) vagy az, amikor annyira nem tudja elviselni az igazságtalanságot, hogy elmondja a véleményét? Ezzel ugyan leginkább azt éri el, hogy bele tud nézni a tükörbe, a másik oldalon pedig azt, hogy szar a munkakapcsolat a főnökkel, fizetésemelésről ne is álmodjon, nehezebb az élete. Melyik éri meg hosszú távon? Melyiktől alszunk el nyugodtan?
Bevallom, hogy elgondolkodtam. Nem azért, mert úgy érzem, talán engednem kellene. Nem, ezt sosem tenném. Hanem talán azért, mert most már szem előtt kellene tartanom a saját jövőmet, arra gondolni, hogy nagyobb albiba akarunk egyszer költözni, hogy félre tudjak tenni, hogy előrébb léphessek. És bevallom, hogy felmerült bennem az a kérdés is, talán nem túlzom-e el ezt a nagy igazság-vágyat? Talán nem vagyok-e túlzottan megsértődve?
Egész hétvégén ezek a kérdések foglalkoztattak, aztán tegnap este felhívtam aput. Tudtam, hogy ő is úgyis a szemembe mondja, ha szerinte túlzásba esek. És azt mondta, amiben titkon reménykedtem is: nem szabad feladnom magam. Nem vétettem, nem tettem semmi rosszat, nem játszhatom meg magam. Engem sosem a pénz érdekelt (persze jó lenne, ha több lenne), hanem az elismerés, az alkotás, az igazság, a szép. És ez ellen küzdeni kell, még ha ára is van. Hogy este bele tudjak nézni a tükörbe, hogy ne aludjak nyugtalanul. Még ha ennek ára is van.
Ti mit gondoltok?
2009. október 7., szerda
Cry, cry
Cukitól lestem el, és nekem is nagyon nagyon megtetszett! Mivel még mindig nem tudom hogy lehet videoklipeket ide betölteni, ezért megint csak linkelek.
Hallgassátok, és táncoljatok!! :)
Hallgassátok, és táncoljatok!! :)
Törlés
Töröltem pár bejegyzést. Muszáj volt, mert félek, hogy megtalálják a blogomat, és akkor baj lesz. Bezárni nincs értelme, így is alig olvassa valaki, akkor meg még inkább nem fogja senki. Úgyhogy ezentúl nem írok a saját munkahelyemről semmit.
2009. október 6., kedd
Hihetetlen technika
Nézzétek meg ezt a videót, nagyon vicces :)
A T-mobile és a Pepsi után a Coca Cola is beáll a sorba, és a saját fogyasztóit szerepelteti a reklámjaiban. Nyilván garantált a siker, hiszen nagyon sok szerepelni vágyó ember rohangál a nagy világban, akik a buli mellett még a szereplési vágyukat is kielégítik azzal, hogy részt vesznek a válogatáson. Nagyon izgalmas, hogy a Coca Cola a Facebook oldalán bonyolítja le a castingot, a saját rajongói oldalán keresztül. Hihetetlen, hogy hol tart ma a technika, hogy mi mindent meg lehet ma már csinálni!
A versenyzőknek az a feladata, hogy eljátsszák hanggal az üdítő felbontásától egészen az elégedett sóhajig tartó folyamatot. Bár találtak már ki ennél nehezebb feladvány it, szerintem maga az öltet zseniális. A videón amúgy éppen a Facebook Coce klubjának bejegyzői mutatják meg a feladatot, kedvcsinálóként. Hát mi tagadás, elég őrült fejük van:)
A T-mobile és a Pepsi után a Coca Cola is beáll a sorba, és a saját fogyasztóit szerepelteti a reklámjaiban. Nyilván garantált a siker, hiszen nagyon sok szerepelni vágyó ember rohangál a nagy világban, akik a buli mellett még a szereplési vágyukat is kielégítik azzal, hogy részt vesznek a válogatáson. Nagyon izgalmas, hogy a Coca Cola a Facebook oldalán bonyolítja le a castingot, a saját rajongói oldalán keresztül. Hihetetlen, hogy hol tart ma a technika, hogy mi mindent meg lehet ma már csinálni!
A versenyzőknek az a feladata, hogy eljátsszák hanggal az üdítő felbontásától egészen az elégedett sóhajig tartó folyamatot. Bár találtak már ki ennél nehezebb feladvány it, szerintem maga az öltet zseniális. A videón amúgy éppen a Facebook Coce klubjának bejegyzői mutatják meg a feladatot, kedvcsinálóként. Hát mi tagadás, elég őrült fejük van:)
2009. szeptember 24., csütörtök
Bántani valakit
Veszekedni nem jó dolog. Főleg úgy, ahogy mi szoktunk egymással. Nem minden nap persze, de ha összezördülünk, annak nagyon csúnya vége lesz. Mindketten makacs, vehemens emberek vagyunk, én ráadásul tele érzelemmel, úgyhogy ha elszakad a cérna, akkor itt a vég. Mindig ugyanazon megy a vita: nem egymással van bajunk, hanem azzal, hogy hergeljük egymást, ingereljük, nem engedünk, makacskodunk, és aztán kiborul a bili. De tegnap valami olyan dolog történt, ami eddig még csak egyszer. Szörnyen bántottuk egymást. Már szinte az utolsó pillanatig húztuk egymás idegeit, ment a vitatkozás, okoskodás, hergelés.
Fáj. Fáj a veszekedés, de még jobban fáj ma, hogy bántottam. Bántottam, pedig úgy de úgy szeretem. És a sok sok veszekedés után egyszer csak felüti a fejét a félelem ostoba szörnyetege: vajon meddig bírja még? Vajon meddig bírom még? Vajon megoldódik ez a vihar?
Biztosan tudom, hogy szeretem, így a félelmekre magamban biztos igent válaszolok, és csak reménykedni tudok, hogy valahol mélyen ő saját magában is ezt a szót rebegi.
Sosem fogom többé bántani.
Fáj. Fáj a veszekedés, de még jobban fáj ma, hogy bántottam. Bántottam, pedig úgy de úgy szeretem. És a sok sok veszekedés után egyszer csak felüti a fejét a félelem ostoba szörnyetege: vajon meddig bírja még? Vajon meddig bírom még? Vajon megoldódik ez a vihar?
Biztosan tudom, hogy szeretem, így a félelmekre magamban biztos igent válaszolok, és csak reménykedni tudok, hogy valahol mélyen ő saját magában is ezt a szót rebegi.
Sosem fogom többé bántani.
2009. szeptember 9., szerda
A nyaralásról
Hú, már nagyon régen akartam írni a nyaralásról, de sokáig csak azt tudtam volna elmondani róla, hogy nagyon nagyon jó volt. Na, hát ez azóta sem változott, még most is csak annyit tudok mondani, hogy jézusom de jó volt, és hogy mikor megyünk megint vissza. Pancival tegnap este megnéztük a képeket, és felváltva sóhajtoztunk nagyokat: Jajj, de szép! Jajj, de visszamennék! Szóval, azóta is csak sóhajtozok.
Hét éve járok a horvátokhoz, imádom őket, de eddig még soha nem volt ilyen jó nyaralásom, mint idén. Omis egyszerűen gyönyörű, megérte ennyit utazni. Teljesen más, mint az Isztria: a klíma, az emberek, a növényzet, minden. Az egy hét alatt egyszer volt bárányfelhő az égen, amúgy zavartalan napsütés volt végig, nagyon melegünk volt. Mivel Omisban a tengerbe folyik a Cetina folyó, ezért (legalábbis szerintem) kicsit szelesebb az idő, sőt, a tenger vize is hidegebb. Ezt leszámítva, feledhetetlen volt. Na, de kezdem az elején.
Indulás előtti nap a Szigeten voltunk Pancival, kellően elfáradva úgy gondoltuk, hogy majd most gyorsan sokat alszunk, aztán irány a tenger. De aludni azt nem tudtunk. Biztos az izgalom, az utazás miatt, de hat órát aludtunk össz-vissz, aztán irány le haza anyuékhoz. Panci már akkor krákogott, köszörülte a torkát, de aztán mikor éjfélkor útnak indultunk, már nem is érezte jól magát. Szegény elkapott valami vírust a Szigeten: fájt a torka, rossz volt a gyomra, hányingere volt és rossz volt a közérzete. Na, hát így telt az utunk, de nagyon hősiesen levezetett szegény. Néha úgy éreztem az út alatt, hogy soha nem érünk le a tengerhez, és amikor újra megláttam!!! Szerelem sokadik látásra!!! Imádom!!! Splitnél jöttünk le az autópályáról, onnan végig a tengerpart mentén mentünk egészen Omisig. Megtaláltuk a kempinget is, ami ugyancsak szép volt. Kiválasztottunk egy parcellát, felhúztuk a sátrakat és berohantunk az Adriába. Na, a kemping strandja homokos volt ugyan, de egyikünknek sem tetszett. Olyan sekély volt a vize, mint a Balatoné, majdnem negyed órát kellett sétálni ahhoz, hogy derékig érjen, úgyhogy oda többet nem is mentünk. Első este már étterembe ettünk, én chevapot ettem :) Panci még ezen az estén, sőt másnap sem volt jól, de aztán hála égnek - és a drága horvát gyógyszereknek - meggyógyult.
Nem fogom részletezni az összes napot, mert mindegyik kb. ugyanúgy zajlott. Reggel korán keltünk, leginkább miattam. Egyszerűen nem tudok aludni a tengerparton, mert mindig azt gondolom, hogy jajj már alig van időnk, úgyhogy nem aludhatunk sokáig, hanem irány a strand. Tudom, hogy beteges, ezzel ki is készítek mindenkit, de ez van. Barátnőm barátja, Mr. SZG is Pilli kapitánynak hívott a nyaraláson, na ki tudja miért :) Kempinggázon megfőztem a kávét, teát, aztán másfél órán keresztül reggeliztünk. Utána indult a nap: strand, strand, strand. Egészen este hétig, aztán haza, fürdés, kaja. Kétszer főztünk otthon, a többi este étterembe mentünk. Mindenféle halat kipróbáltam, az ördöghalat is beleértve. Nagyon ronda hal, nézzétek meg, de nagyon finom.
Voltunk Splitben is kirándulni, de erről nincs olyan jó emlékem. Nagyon meleg volt aznap, 36,5 fok, órákon keresztül nem találtunk parkolóhelyet, sok volt a turista, úgyhogy inkább elmentünk strandolni.
Sajnos ez a nyaralás is véget ért, nagyon nagyon hamar. Pancival utána még volt egy-két közös napunk, azok is nagyon jók voltak. Aztán indult megint a munka....
A lényeg a lényeg, hogy idén is majdnem elpityeredtem hazafelé az autóban, és idén is már a hazaúton terveztem a jövő évi nyaralást. De most két hétre :) Csak legyen rá pénzünk. Végezetül álljon itt egy-két kép. Azok úgyis beszédesebbek, én csak ajnározni tudom ezt az egész országot. Imádom.
"Omis, ahol a part homis."
2009. szeptember 4., péntek
A Bon Jovi már megint isteni!!
Mindenki hallgassa meg ezt a számot!!! Jézusom, de gyönyörűűűű!!!!!!!
u.i.: de miért nem tudok videót feltölteni netről?
u.i.: de miért nem tudok videót feltölteni netről?
Idézetek
Megtöröm a csendet, bár még nem a nyaralás beszámolójával. Pedig tudom, hogy minél később ülök le leírni, mi is történt azon a csodálatos egy héten, annál nehezebb lesz. A héten viszont annyi munka volt, hogy pisilni is nehezen tudtam. De most jöjjön két kis részlet dalszövegekből. Ha jó napod van azért, ha rossz, akkor azért!!
"És ha örökre kiszárad tollam
Harmatcsepp légy sivatagomban.
Ki szívét tintafelhőnek érzi,
Előre bocsánat Dézi."
"Katicával kettőnknek egyforma pólónk volt.
Szabályosan rajzolódott ki rajtuk a meggyfolt.
Az enyémet másnap más mosta már, de nem jött ki soha.
Beleíródott gyerekkorunk meggyfoltos nyoma."
Mindkét idézet Magna Cum Laude. És bár az új anyag annyira nem jó szerintem, mint az előzők, de ettől az utolsó idézettől behalok. Nagyon nagyon jóóó!!!
"És ha örökre kiszárad tollam
Harmatcsepp légy sivatagomban.
Ki szívét tintafelhőnek érzi,
Előre bocsánat Dézi."
"Katicával kettőnknek egyforma pólónk volt.
Szabályosan rajzolódott ki rajtuk a meggyfolt.
Az enyémet másnap más mosta már, de nem jött ki soha.
Beleíródott gyerekkorunk meggyfoltos nyoma."
Mindkét idézet Magna Cum Laude. És bár az új anyag annyira nem jó szerintem, mint az előzők, de ettől az utolsó idézettől behalok. Nagyon nagyon jóóó!!!
2009. augusztus 29., szombat
Szerelemféltés
Szombat este egyedül a lakásban. Se pasi, se barátnők, senki nem ér rá. De most már nem is bánom, hiszen mindig kell időt szentelni saját magunkra is. Fura, hogy sokszor ezt felejtjük el, magunkkal törődni. Panci általában azt mondja, hogy ne legyek magammal túl sokat együtt, mert utána mindig kitalálok valami parát magamnak, amin nekiállok agyalni. És hát ez most is így van. Minden hónapban van egy-két érzelgősebb napom, amikor sokkal többet is tudok írni és állandóan sírdogálok. Hogy miért van ez, nem tudom.
Ma délután még sétáltam, bementem a kedvenc ruhaüzletembe, hogy körbenézzek, vettem magamnak hajpántot: úgy éreztem, hogy ma meg kell ajándékoznom magam, amiért egyedül leszek. Aztán beheveredtem az ágyba és Rúzs és New Yorkot néztem. A második évad utolsó részét végigbőgtem. Egyszerűen olyan jól és olyan szépen fogalmazott meg mindent az a rész. A szerelmet és a barátságot. A barátság is megér egy bejegyzést, de most a szerelemről kell írnom. Állandó harc és kérdés az életemben, a félelem. A félelem valaki elvesztése miatt. Elvesztettem a papámat, tudom milyen az, ha már soha többé nem jön vissza. Hiába is várod annyira. Még ha vannak is olykor vitáink Pancival, sokszor annyira szívbemarkolóan érzem ugyanazt a félelmet, hogy egyszer majd Ő is kisétál az életemből. Hogy majd talál egy másikat, egy szebbet, jobbat, kevésbé érzelgőset, aki nem ennyire makacs, hirtelen haragú és önfejű. Tudom, tudom, hogy nem ezek a dolgok számítanak csak, de azt is tudom, hogy az ember oly sokszor ki van téve kísértésnek!
Persze tudom, hogy megbízhatok benne, de ilyenkor elborítja az agyamat ez az érzelemköd és nem látok át rajta, csak miután már kiírtam, kibeszéltem, kialudtam magamból. Sokszor leginkább attól félek, vajon én jó vagyok-e ebben a kapcsolatban? Mindent megadok és jogosan követelek én is ennyit? Talán ezekre a kérdésekre nem is kell felelni, az idő majd úgyis megadja rájuk a választ. De egy biztos. Akárhol is vagy, akármilyen helyzetben, ha nő vagy, ezek a félelmek biztos Benned is megvannak. Aztán majd lecsitul ez az érzelemhullám és tudni fogom én is, hogy jó ez úgy, ahogy van.
Ma délután még sétáltam, bementem a kedvenc ruhaüzletembe, hogy körbenézzek, vettem magamnak hajpántot: úgy éreztem, hogy ma meg kell ajándékoznom magam, amiért egyedül leszek. Aztán beheveredtem az ágyba és Rúzs és New Yorkot néztem. A második évad utolsó részét végigbőgtem. Egyszerűen olyan jól és olyan szépen fogalmazott meg mindent az a rész. A szerelmet és a barátságot. A barátság is megér egy bejegyzést, de most a szerelemről kell írnom. Állandó harc és kérdés az életemben, a félelem. A félelem valaki elvesztése miatt. Elvesztettem a papámat, tudom milyen az, ha már soha többé nem jön vissza. Hiába is várod annyira. Még ha vannak is olykor vitáink Pancival, sokszor annyira szívbemarkolóan érzem ugyanazt a félelmet, hogy egyszer majd Ő is kisétál az életemből. Hogy majd talál egy másikat, egy szebbet, jobbat, kevésbé érzelgőset, aki nem ennyire makacs, hirtelen haragú és önfejű. Tudom, tudom, hogy nem ezek a dolgok számítanak csak, de azt is tudom, hogy az ember oly sokszor ki van téve kísértésnek!
Persze tudom, hogy megbízhatok benne, de ilyenkor elborítja az agyamat ez az érzelemköd és nem látok át rajta, csak miután már kiírtam, kibeszéltem, kialudtam magamból. Sokszor leginkább attól félek, vajon én jó vagyok-e ebben a kapcsolatban? Mindent megadok és jogosan követelek én is ennyit? Talán ezekre a kérdésekre nem is kell felelni, az idő majd úgyis megadja rájuk a választ. De egy biztos. Akárhol is vagy, akármilyen helyzetben, ha nő vagy, ezek a félelmek biztos Benned is megvannak. Aztán majd lecsitul ez az érzelemhullám és tudni fogom én is, hogy jó ez úgy, ahogy van.
2009. augusztus 14., péntek
Utolsó napok
Hát végre eljött a hét utolsó munkanapja és vele együtt egy őrült nagy izgalom a nyaralás miatt. Tegnap este lányos iszogatás volt, ami nagyon nagyon jóra sikerült. Minden héten legalább egyszer kötelezően be kéne iktatni egy-egy lányos estét, ahova férfi be sem teheti a lábát. Csak lenne több idő mindenre ....
Szóval, ma szerintem semmit nem fogok dolgozni, mert nincs kedvem és mert az agyamban újra és újra végigpörgetem, hogy mi mindent kell bepakolni a nyaralásra, mire kell még figyelni és hogy ma délután életemben először kimegyek a Szigetre is. Már várom, bár tegnap nem volt hozzá semmi kedvem, de most már megjött.
Szóval visszaszámlálás indul, ma buli, holnap haza Pancival és aztán irány a tenger!! Indul a mandula!
Szóval, ma szerintem semmit nem fogok dolgozni, mert nincs kedvem és mert az agyamban újra és újra végigpörgetem, hogy mi mindent kell bepakolni a nyaralásra, mire kell még figyelni és hogy ma délután életemben először kimegyek a Szigetre is. Már várom, bár tegnap nem volt hozzá semmi kedvem, de most már megjött.
Szóval visszaszámlálás indul, ma buli, holnap haza Pancival és aztán irány a tenger!! Indul a mandula!
Önmarcangolás
Eldöntöttem, hogy ha nem is olvas senki, nem is kommenteli senki ezentúl a blogomat, nem riaszt majd el az írástól. Évekig írtam naplót, azt sem olvasta senki - kivéve a szüleimet, mikor elszöktem egy buliba - úgyhogy ha még néha rossz is, hogy nem mozgat majd meg embereket az írásom, folytatom tovább. Legyen hát ez egy naplószerűség, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle!
Tökre érdekes, hogy kb. másfél éve barangolás közben jutottam el pl. Kisbogyesz blogjára, aki számomra teljesen ismeretlen volt akkor is, és ma is, de valamiért úgy megfogott a naplója, a mindennapjai, hogy kíváncsiságból újra és újra visszajártam elolvasni. És még most is ezt teszem. Ha nem is kommentelem, vagy csak ritkán, akkor is.
Na szóval nem tudom, hogy mit akartam ebből kihozni. Talán azt, hogy újságíró létemre állandó kételyek gyötörnek az írással kapcsolatban. Hogy van-e értelme (mondjuk persze hogy van értelme). Hogy van-e tehetségem hozzá? Hogy jól írok-e? És ha nem, akkor mihez kezdenék? Mert az íráson és a hírolvasáson kívül semmi más nem érdekel. Szóval sokszor gyötörnek ilyen gondolatok, főleg most, hogy állandóan írok. Álmomban, hajnalban, mikor nem tudok aludni. Éjjel, napközben, munka helyett és munka alatt. És soha nem kaptam ezekre visszajelzést, csak egyszer egy versíró versenyen.
De igazából nem lényegtelen ez? Egész életünkben csak visszajelzésekre várunk, arra, hogy elismerjék amit csinálunk. Pedig ez is olyan szubjektív. Sok mindentől függ az, hogy elismernek-e vagy sem. Sajnos már egyre kevésbé a tehetség a döntő. Úgyhogy ezeket mérlegelve elfogadom, hogy nem leszek egy Carrie Bradshaw. Soha. Mert nincs is olyan tehetségem és nincs is lehetőségem. Tehát maradok némán, csendben írogató kezdő újságíró, akiben még dúl az ambíció és a világmegváltás. Sok kollégám mondja azt, hogy az évek alatt ez majd elmúlik. Hát azon leszek, hogy soha ne múljon el!
Tökre érdekes, hogy kb. másfél éve barangolás közben jutottam el pl. Kisbogyesz blogjára, aki számomra teljesen ismeretlen volt akkor is, és ma is, de valamiért úgy megfogott a naplója, a mindennapjai, hogy kíváncsiságból újra és újra visszajártam elolvasni. És még most is ezt teszem. Ha nem is kommentelem, vagy csak ritkán, akkor is.
Na szóval nem tudom, hogy mit akartam ebből kihozni. Talán azt, hogy újságíró létemre állandó kételyek gyötörnek az írással kapcsolatban. Hogy van-e értelme (mondjuk persze hogy van értelme). Hogy van-e tehetségem hozzá? Hogy jól írok-e? És ha nem, akkor mihez kezdenék? Mert az íráson és a hírolvasáson kívül semmi más nem érdekel. Szóval sokszor gyötörnek ilyen gondolatok, főleg most, hogy állandóan írok. Álmomban, hajnalban, mikor nem tudok aludni. Éjjel, napközben, munka helyett és munka alatt. És soha nem kaptam ezekre visszajelzést, csak egyszer egy versíró versenyen.
De igazából nem lényegtelen ez? Egész életünkben csak visszajelzésekre várunk, arra, hogy elismerjék amit csinálunk. Pedig ez is olyan szubjektív. Sok mindentől függ az, hogy elismernek-e vagy sem. Sajnos már egyre kevésbé a tehetség a döntő. Úgyhogy ezeket mérlegelve elfogadom, hogy nem leszek egy Carrie Bradshaw. Soha. Mert nincs is olyan tehetségem és nincs is lehetőségem. Tehát maradok némán, csendben írogató kezdő újságíró, akiben még dúl az ambíció és a világmegváltás. Sok kollégám mondja azt, hogy az évek alatt ez majd elmúlik. Hát azon leszek, hogy soha ne múljon el!
Ez milyen igaz!
„... a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és [...] ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.” (Márquez)
2009. augusztus 12., szerda
Forever Bon Jovi!
Pancin és papán kívül van egy örök szerelmem: Jon Bon Jovi és zenekara. Amellett, hogy a pasi tökéletes, a zene is nagyon jó. Imádom, felvidít, meghat, megnyugtat, felpörget, egyszerűen fantasztikus.
Viszont még soha sem tudtam elmenni egy koncertjükre sem, pedig kétszer is voltak Bécsben. Mind a kétszer a német záróvizsgám miatt kellett kihagynom. Igazán elmehettem volna, mert mindkétszer megbuktam a vizsgán, úgyhogy inkább üvöltöttem volna torkom szakadtából, hogy I LOVE JON, minthogy magoltam volna a németet. Na, de mindegy.
A legújabb infók szerint novemberben jön az új album, és ha jön az új album, akkor jön a turné is. És ha jön a turné és ráadásul még Európába is jön a turné, akkor ott leszek! Igaz, hogy a jegy ára kb. egyhavi fizetésem lesz, de valamit valamiért.
Feltöltenék két videót ide, ha feltudnám őket rakni a jútubról. Még rá kell jönnöm, hogy kell. Hajrá, fiúk!!!
Viszont még soha sem tudtam elmenni egy koncertjükre sem, pedig kétszer is voltak Bécsben. Mind a kétszer a német záróvizsgám miatt kellett kihagynom. Igazán elmehettem volna, mert mindkétszer megbuktam a vizsgán, úgyhogy inkább üvöltöttem volna torkom szakadtából, hogy I LOVE JON, minthogy magoltam volna a németet. Na, de mindegy.
A legújabb infók szerint novemberben jön az új album, és ha jön az új album, akkor jön a turné is. És ha jön a turné és ráadásul még Európába is jön a turné, akkor ott leszek! Igaz, hogy a jegy ára kb. egyhavi fizetésem lesz, de valamit valamiért.
Feltöltenék két videót ide, ha feltudnám őket rakni a jútubról. Még rá kell jönnöm, hogy kell. Hajrá, fiúk!!!
Esti árnyak
Panci tegnap éjjel nagyon hiányzott. Mikor egyedül vagyok, valahogy az árnyékok mindig emberalakot öltenek és a függöny mögül csak arra várnak, mikor ronthatnak rám, okozva ezzel egy kisebb szívinfarktust nekem. Féltem, nem tudtam aludni és egyfolytában csak forgolódtam és azon gondolkoztam, mi lesz ma az értékelésemen. Ugyanis ma, kérem, éves értékelést kapok a főnökömtől, akivel a kapcsolatom enyhén szólva sem rózsás. Nagyon éhes vagyok, de garantáltan alig fog pár falat lemenni a torkomon ebéd közben, vagy éppen a torkomon akad majd?
Miért értékeljük egyáltalán az öltözékem? Érdekes, várom már!
Miért értékeljük egyáltalán az öltözékem? Érdekes, várom már!
Plenty of sunshine
Utálom az angolt, de ez a két szó zene füleimnek. Azt jelenti: gazdag, bőséges napsütés. És hogy hol??? Hát Omisban!!! Minden nap nézem az időjáráselőrejelzést, mit minden nap, naponta többször, talán lassan már minden órában. És míg tegnap néhol felhős, néhol esős időt mutatott az oldal, addig ma már plenty of sunshine, 27 fok a legkevesebb, ami lehet.
Így hát már látom magam sellőtársam mellett a hideg homokban fekve, egyik oldalamról a másikra fordulva, ahogy a hűs hullámok ránk csapódnak. Gondtalan leszek, nem stresszelek a munkahely miatt és a legnagyobb problémám az lesz, hogy hol egyem meg az aznap esti aktuális halvacsorámat. Tudom, hogy utáltok és higgyétek el, nem vagyok egy sznob Pilli, és azt is tudom, hogy most ez egy hülye picsa stílus, de ez a hét erről fog szólni. Alig fogok tudni esténként aludni, a hálózsák alatt bújva egész este azt várom majd, mikor lesz már végre reggel, hogy rohanhassak ki a búvárszemüvegemmel a partra és ússzak a sós vízben.
Omis, Pilli hamarosan érkezik!!!
Így hát már látom magam sellőtársam mellett a hideg homokban fekve, egyik oldalamról a másikra fordulva, ahogy a hűs hullámok ránk csapódnak. Gondtalan leszek, nem stresszelek a munkahely miatt és a legnagyobb problémám az lesz, hogy hol egyem meg az aznap esti aktuális halvacsorámat. Tudom, hogy utáltok és higgyétek el, nem vagyok egy sznob Pilli, és azt is tudom, hogy most ez egy hülye picsa stílus, de ez a hét erről fog szólni. Alig fogok tudni esténként aludni, a hálózsák alatt bújva egész este azt várom majd, mikor lesz már végre reggel, hogy rohanhassak ki a búvárszemüvegemmel a partra és ússzak a sós vízben.
Omis, Pilli hamarosan érkezik!!!
2009. augusztus 11., kedd
Márquez
„… az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármilyen okból önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.” (Márquez: Szerelem a kolera idején)
Omis
Imádom Horvátországot! Már hét éve minden évben eljutok oda, és ahogy hazaérek, rögtön azt tervezgetem, egy év múlva hova is kéne menni. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy miért szeretem ennyire. Mások a görög vagy a spanyol, netán az olasz tengerpartra esküsznek, de engem a horvát partszakasz teljesen megbabonázott. Igaz, hogy még sosem voltam máshol, de nem is nagyon vágyódom el. Talán Görögországba.
Természetesen idén is megyünk, vasárnap indulunk. Pancival megfogadtuk, hogy idén nem foglalunk előre szállást, csak megyünk bele a vakvilágba. Aki jön, az jön, aki nem, az nem. Mi megyünk, hála az adóvisszatérítésnek. Na szóval, az első úticél Krk szigete volt, ahol én még nem, Ő viszont már volt. Nagyon szép, főleg Baska, a homokos tengerpartjával. De aztán hétvégén megnéztük az időjárásjelentést és három napra is esőt mondott, úgyhogy úgy döntöttünk, délebbre megyünk. (Szerintem Panci nem is mert volna mást mondani, mert én azonnal levágtam egy kisebb fajta hisztit, hogy márpedig én esőben nem, és sátorban nem ázom, és barnulás, búvárkodás, stb.) Úgyhogy először néztük Zadart és Sibeniket, aztán az egyik páros ötlete alapján OMIST!!! Kétkedve kattintgattam a gugliban Omisról, aztán megláttam a képeket:
Ugye milyen gyönyörű??? Oh te jó ég :) Kempingben fogunk megszállni, jó is lesz egy kicsit a puritán életforma :) Sátor, matrac, szúnyogok, de várom már !!!
Ez a kemping, amit kiválasztottunk: http://www.kamp.galeb.hr/default.aspx?id=138 Teljesen jó árban van, és csak minket várnak már. Annyi halat és rákot és polipot fogok enni, amennyi csak belém fér. Bár spórolni nagyon nem tudok, de ha horvát nyaralásról van szó, akkor valahogy még ez is sikerül :)
Szóval ide megyünk! Már csak ötöt kell aludni és ott vagyunk! Annyira kész vagyok, hogy excel táblázatba írom össze a cuccokat, amiket vinnem kell :P Pancival majd jó nagyokat fogunk búvárkodni!!!! HOLLÁRÉ HOLLÁRÉ HÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!
Természetesen idén is megyünk, vasárnap indulunk. Pancival megfogadtuk, hogy idén nem foglalunk előre szállást, csak megyünk bele a vakvilágba. Aki jön, az jön, aki nem, az nem. Mi megyünk, hála az adóvisszatérítésnek. Na szóval, az első úticél Krk szigete volt, ahol én még nem, Ő viszont már volt. Nagyon szép, főleg Baska, a homokos tengerpartjával. De aztán hétvégén megnéztük az időjárásjelentést és három napra is esőt mondott, úgyhogy úgy döntöttünk, délebbre megyünk. (Szerintem Panci nem is mert volna mást mondani, mert én azonnal levágtam egy kisebb fajta hisztit, hogy márpedig én esőben nem, és sátorban nem ázom, és barnulás, búvárkodás, stb.) Úgyhogy először néztük Zadart és Sibeniket, aztán az egyik páros ötlete alapján OMIST!!! Kétkedve kattintgattam a gugliban Omisról, aztán megláttam a képeket:
Ugye milyen gyönyörű??? Oh te jó ég :) Kempingben fogunk megszállni, jó is lesz egy kicsit a puritán életforma :) Sátor, matrac, szúnyogok, de várom már !!!
Ez a kemping, amit kiválasztottunk: http://www.kamp.galeb.hr/default.aspx?id=138 Teljesen jó árban van, és csak minket várnak már. Annyi halat és rákot és polipot fogok enni, amennyi csak belém fér. Bár spórolni nagyon nem tudok, de ha horvát nyaralásról van szó, akkor valahogy még ez is sikerül :)
Szóval ide megyünk! Már csak ötöt kell aludni és ott vagyunk! Annyira kész vagyok, hogy excel táblázatba írom össze a cuccokat, amiket vinnem kell :P Pancival majd jó nagyokat fogunk búvárkodni!!!! HOLLÁRÉ HOLLÁRÉ HÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!
2009. augusztus 5., szerda
Emlékképek
Én is úgy kaptam a linket, hogy olvassam el. Mindenkinek ajánlom:
http://www.dayswithmyfather.com/
Bármitis írtnék most le ezek után, minden elcsépeltnek tűnne. Dehogy végigbőgtem az egészet, az is biztos. Annyira igaz, annyira szép, annyira valós. Annyira az életről szól. És annyira fájó is egyben.
Hiszen elkerülhetetlen a halál. Most örülünk, hogy fiatalok vagyunk és bármit megtehetünk, de egyszer mi is odajutunk majd, hogy a szüleink már nem lesznek velünk. És egyszer mi leszünk majd olyan nagyon fontosak valakinek, mint amilyen fontosak most Ők nekünk.
Szörnyű erre gondolni és nem is szabad.
Ezek a képsorok csodálatosak!!! Imádom a fényképeket!!!
http://www.dayswithmyfather.com/
Bármitis írtnék most le ezek után, minden elcsépeltnek tűnne. Dehogy végigbőgtem az egészet, az is biztos. Annyira igaz, annyira szép, annyira valós. Annyira az életről szól. És annyira fájó is egyben.
Hiszen elkerülhetetlen a halál. Most örülünk, hogy fiatalok vagyunk és bármit megtehetünk, de egyszer mi is odajutunk majd, hogy a szüleink már nem lesznek velünk. És egyszer mi leszünk majd olyan nagyon fontosak valakinek, mint amilyen fontosak most Ők nekünk.
Szörnyű erre gondolni és nem is szabad.
Ezek a képsorok csodálatosak!!! Imádom a fényképeket!!!
2009. augusztus 4., kedd
Reggeli túlélés
Olyan sok minden mellett elrohanunk. Reggelente, a villamoson nyomorogva nézem az emberek arcát: maguk elé bámulva, életundorral az arcukon sietnek be a munkahelyükre, hogy onnan amilyen gyorsan csak tudnak, újra hazatérjenek. Igen, igen, szerintem így utazott már mindenki egyszer életében. Hiszen ki ne nyomná ki szívesen az ébresztőóráját hajnalok hajnalán és fordulna át a másik oldalára?
Én szeretek dolgozni, bár most vannak problémáim a munkahelyen. De valahogy mindig úgy alakítom, hogy a reggel csak az enyém legyen. Itt nem arra gondolok, hogy jajj annak, aki reggel hozzám mer szólni, hanem arra, hogy kis rituálékat alakítok ki magamnak indulás előtt és az utazás során.
Az óracsörgésre ugyan néhanapján elhagyja a számat egy-két csúnya szó, de utána egy gyors zuhany kipattintja a szemeimet. Ha pedig megiszom az első korty kávémat és megeszem az első kis szendvicsemet, a világot máris sokkal szebben látom :)Hiába, reggeli nélkül képtelen vagyok bármiféle emberi kommunikációra. Kaja után gyors smink, felöltözés, haj rendberakás, aztán puszi az én emberem lábszárára vagy arcára, szájára, és már indulok is.
Bár sokan úgy gondolják, hogy utazni társaságban a legjobb, én reggelente ezzel nem így vagyok. Szeretek a villamos ablakán kikandikálva, a napszemüvegem mögé bújva csak úgy lenni, felkészülni a napomra, beszélgetni magammal, terveket szőni, netalán álmodozni. Sokszor a villamoson ülve írok, azon az ülésen jutnak eszembe jobbnál jobb ötletek, amin ki tudja ki ült azelőtt pár perccel.
Tényleg ez is érdekes kérdés: vajon kinek a helyére ülsz le nap mint nap a villamoson? Neki milyen gondolatok jártak a fejében, mik foglalkoztatják? Milyen ember ő? Érdekes ezekbe belegondolni, hiszen véletlenek nincsenek. Oka van annak, hogy kivel kötsz barátságot, ki ütközik beléd az utcán, kivel vagy együtt, kivel dolgozol, kivel ülsz szembe a villamoson. Valamiért ezeknek így kell történnie.
Na, a lényegtől már régen elkalandoztam. Szóval csak az jutott eszembe, hogy mennyi minden örömteli dolog mellett elmegyünk úgy nap mint nap, hogy észre sem vesszük, hogy belesüppedünk a saját önsajnálatunkba, szomorkodásunkba. Nem szabad! Olyan kevés időnk van magunkkal lenni!
Én szeretek dolgozni, bár most vannak problémáim a munkahelyen. De valahogy mindig úgy alakítom, hogy a reggel csak az enyém legyen. Itt nem arra gondolok, hogy jajj annak, aki reggel hozzám mer szólni, hanem arra, hogy kis rituálékat alakítok ki magamnak indulás előtt és az utazás során.
Az óracsörgésre ugyan néhanapján elhagyja a számat egy-két csúnya szó, de utána egy gyors zuhany kipattintja a szemeimet. Ha pedig megiszom az első korty kávémat és megeszem az első kis szendvicsemet, a világot máris sokkal szebben látom :)Hiába, reggeli nélkül képtelen vagyok bármiféle emberi kommunikációra. Kaja után gyors smink, felöltözés, haj rendberakás, aztán puszi az én emberem lábszárára vagy arcára, szájára, és már indulok is.
Bár sokan úgy gondolják, hogy utazni társaságban a legjobb, én reggelente ezzel nem így vagyok. Szeretek a villamos ablakán kikandikálva, a napszemüvegem mögé bújva csak úgy lenni, felkészülni a napomra, beszélgetni magammal, terveket szőni, netalán álmodozni. Sokszor a villamoson ülve írok, azon az ülésen jutnak eszembe jobbnál jobb ötletek, amin ki tudja ki ült azelőtt pár perccel.
Tényleg ez is érdekes kérdés: vajon kinek a helyére ülsz le nap mint nap a villamoson? Neki milyen gondolatok jártak a fejében, mik foglalkoztatják? Milyen ember ő? Érdekes ezekbe belegondolni, hiszen véletlenek nincsenek. Oka van annak, hogy kivel kötsz barátságot, ki ütközik beléd az utcán, kivel vagy együtt, kivel dolgozol, kivel ülsz szembe a villamoson. Valamiért ezeknek így kell történnie.
Na, a lényegtől már régen elkalandoztam. Szóval csak az jutott eszembe, hogy mennyi minden örömteli dolog mellett elmegyünk úgy nap mint nap, hogy észre sem vesszük, hogy belesüppedünk a saját önsajnálatunkba, szomorkodásunkba. Nem szabad! Olyan kevés időnk van magunkkal lenni!
2009. július 29., szerda
A szerelemvonatból nincs kiszállás ....
Sok olyan dolog van, ami az egész életünket meghatározza. Hol így, hol úgy, de minden életszakaszunkban felbukkan. Ilyen a szerelem. Egy szó, de rengetegféle érzést takar.
Már óvodás koromban is volt szerelmem. Igaz, akkor az azt jelentette, hogy Robi (merthogy így hívták a fiút) nekem szedett bogyót az óvoda udvarán álló - magunk között csak szerelembogyófának becézett - bokorról. Megdobbant a szívem, mikor kis udvarlóm rám mosolygott a gumiabroncshajtó verseny célvonalában. Az összes lány engem irigyelt: a leggyorsabb fiú nekem udvarolt. Onnantól kezdve nekem volt a legjobb helyem az ebédosztásnál, és emellett elnyertem a lányok irigy részének örök, gyermeki - ám igen mély - utálatát is. De mit törődtem én ezzel! Hiszen nekem volt az óvoda legnagyobb bogyógyűjteménye!
Az áltsuliban aztán már nem a bogyók számítottak! Így visszatekintve arra az időszakra, még most is azt érzem, hogy azalatt a nyolc év alatt ért életem egyik legnagyobb visszautasítása. Még most is fáj, ha belegondolok, hogy hatodikos koromban a teadélutánon, minden erőmet összegyűjtve elküldtem az ajándékba kapott egyik kedvenc - Eperjó (tényleg mély nyomot hagyott) - csokimat egy nyolcadikos fiúnak. Minden üzenet nélkül. És a csoki nagyon rövid idő után vissza is került hozzám. Természetesen minden üzenet nélkül. Jesszus, micsoda pofátlanság! Legalább ette volna meg!
Na, de az első csók emléke is az általánoshoz kötődik. Igaz, hogy a srác már gimis volt és természetesen a szüleim tiltottak is tőle, de akkor is szép emlék. Így visszagondolva vicces, hogy a szájra pusziról sokáig azt hittem, képtelenség csukott szemmel adni, hiszen így fennáll a veszélye annak, hogy a puszi félrecsúszik. Mondjuk lesz belőle egy szempuszi vagy ami még rosszabb, egy orrpuszi. Na, igen. És akkor az első csók milyen fejtörést okozott!! Hiába olvastam a Bravo szex-szerelem-gyengédség rovatában a helyes technikáról, azért jól be voltam tojva. Oké, hogy tudtam, hogy a nyelvekkel kell maszatolni valamit, na de nem mindegy se a sebesség, se a technika. És a fogak? Sok-sok részlet adott okot aggodalomra. Aztán jött az az este, amikor még a levegőben zümmögő bogarak is tudták, hogy ott bizony meg fog történni a "beavatás". Félelmeimnek naivan hangot is adtam a gimis nagymenőnek, aki hosszan győzködött arról, hogy aggodalmam felesleges. Hát igaza volt! Azóta is nagy rajongója vagyok ennek a cselekedetnek! Bízom benne, hogy a srácban nem a csókom nem hagyott mély nyomot - rá két napra ugyanis már egy gimis lány szájában turkált. Ki érti ezt? Se csoki, se félve csókolózás. Már legalább két tapasztalattal gazdagodtam! Hoppáré!
Jöttek a gimi évei. Csókolózni ugyan már tudtam, de volt ott még valami, amit már mindenki csinált. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Ahhoz előbb egy pasi is kell. Lányosztályként nagyon vártak már minket a hetven százalékban csak fiúkból álló iskolában. Nem is telt el sok idő, majdnem mindenkinek akadt udvarlója. Igaz ugyan, hogy az enyém engem egy - általam mindig is mélyen gyűlölt - tesióra után szólított le, amikor az egyik szemem olyan piros volt, mint a nyúlé. Mondanom sem kell, hogy hiúságom nem engedte a szemüveg viselését még ekkor, így csak az egyik szememben volt kontaktlencse. Igen, alig láttam. Ha a bal szememmel néztem, egész tisztán kivehető volt a srác, de a jobb szememmel esélytelen voltam még a körvonalakra is. Valahogy aztán olyan gyorsan jött minden - kézfogás, csók (kevés félelemmel, ugye a tapasztalatok!!!). Innen már csak pár ugrás volt a következő beavatás. Ha belegondolok, hogy akkor még se a tangáról, se a bikinivonal gyantázásáról nem hallottam semmit! Azért izgalmas ez! Megvolt, rendben volt minden, féltem, mint az állat. Bár nem egy hét, hanem egy év után, de ez a kapcsolat is véget ért. Fájt nagyon. Tapasztalat: az első szerelmet sosem feledjük, de örök igazság, hogy sosem tart örökké. Mert jajj, a szerelemnek múlnia kell ....
Szerelmes regényekbe illő bejegyzések örökítették meg naplómban ezt az időszakot. A szakítást pedig számtalan szívszaggató verssor. Azt hittem ennél nem lesz rosszabb soha, ezt nem lehet túlélni. Hú, azóta hányszor éreztem már ugyanezt!
Aztán amikor már végső elkeseredésemben úgy gondoltam, hogy kész, nekem tizenhat évesen már nem lesz több barátom, egyszer csak teljesen váratlanul mégis betoppant valaki. Öt évig tartott és hihetetlen sokat tanultam belőle. Leginkább azt, hogy egy hosszú kapcsolatért folyamatosan dolgozni kell, különben véget ér. Távkapcsolat volt ez az öt hosszú év, csak hétvégi találkozásokkal, fájó elválásokkal. Aztán az életünk végül nem egy irányba haladt, de ennek így kellett lennie.
Sok-sok sikertelen próbálgatás következett ezután. Persze itt is lefutottam a szokásos Pilli-köröket: én ebbe belehalok, ezt nem lehet túlélni, örökké egyedül maradok, stb. stb. Úgy szerettem volna már egy igazi, komoly, egymással hosszú távra tervezgetős, együtt lakós szerelmet! Minél jobban akartam, annál inkább nem jött.
Aztán egy félve megtett kattintás mégis elhozta nekem Őt. Igen, így képzeltem lánykoromban: barna haj, csibészes mosoly, csókra hívó száj, mindent eláruló pillantások, vicces is és komoly is. Félve mentem az első randira, vegyes érzelmekkel haza. Aztán mégis elhívott egy újabb találkozóra. Meg volt a csók, megvolt az is. Minden úgy, ahogy annak lennie kell. Aztán egyszer feltette azt a kérdést is, amit eddig mindenkinél olyan görcsösen akartam. És összeköltöztünk. Még ha vannak is összezördülések, mégis imádom Őt. Ő a legjobb barátom. Vakon bízom benne és Ő is bennem. Nem kell megszólalnom, sokszor az arcomról leolvassa, ha bánt valami. Már nem kérdezem meg olyan sokszor, mert tudom, hogy megérdemlem Őt és az eddig oly fontosnak tartott kérdések már semmit sem számítanak. Jött a műtét, jött a kórház. És Ő végig ott volt. Leküzdve undorát-félelmét a testekből kilógó csövekből, fogta a kezem, írt, hívott, átölelt, letörölte a könnyeket és ha kellett, még a vécére is kikísért. Otthon kaját melegített, kiszolgált, sebet kötözött, szeretett.
És tudom, tudom, hogy már óvodás koromban is azt mondtam, hogy Robi a nagy szerelmem és két bogyógyűjtés között talán el is pityeredtem magam, hogy nem akarok soha többé mást. De most már érett fejjel érzem és tudom, hogy megtaláltam a másik felem. Csak azt kell elérnem, megtartanom, bebizonyítanom, hogy Ő is megtalálta bennem. Hát igen, kicsit jó pasim van!
Már óvodás koromban is volt szerelmem. Igaz, akkor az azt jelentette, hogy Robi (merthogy így hívták a fiút) nekem szedett bogyót az óvoda udvarán álló - magunk között csak szerelembogyófának becézett - bokorról. Megdobbant a szívem, mikor kis udvarlóm rám mosolygott a gumiabroncshajtó verseny célvonalában. Az összes lány engem irigyelt: a leggyorsabb fiú nekem udvarolt. Onnantól kezdve nekem volt a legjobb helyem az ebédosztásnál, és emellett elnyertem a lányok irigy részének örök, gyermeki - ám igen mély - utálatát is. De mit törődtem én ezzel! Hiszen nekem volt az óvoda legnagyobb bogyógyűjteménye!
Az áltsuliban aztán már nem a bogyók számítottak! Így visszatekintve arra az időszakra, még most is azt érzem, hogy azalatt a nyolc év alatt ért életem egyik legnagyobb visszautasítása. Még most is fáj, ha belegondolok, hogy hatodikos koromban a teadélutánon, minden erőmet összegyűjtve elküldtem az ajándékba kapott egyik kedvenc - Eperjó (tényleg mély nyomot hagyott) - csokimat egy nyolcadikos fiúnak. Minden üzenet nélkül. És a csoki nagyon rövid idő után vissza is került hozzám. Természetesen minden üzenet nélkül. Jesszus, micsoda pofátlanság! Legalább ette volna meg!
Na, de az első csók emléke is az általánoshoz kötődik. Igaz, hogy a srác már gimis volt és természetesen a szüleim tiltottak is tőle, de akkor is szép emlék. Így visszagondolva vicces, hogy a szájra pusziról sokáig azt hittem, képtelenség csukott szemmel adni, hiszen így fennáll a veszélye annak, hogy a puszi félrecsúszik. Mondjuk lesz belőle egy szempuszi vagy ami még rosszabb, egy orrpuszi. Na, igen. És akkor az első csók milyen fejtörést okozott!! Hiába olvastam a Bravo szex-szerelem-gyengédség rovatában a helyes technikáról, azért jól be voltam tojva. Oké, hogy tudtam, hogy a nyelvekkel kell maszatolni valamit, na de nem mindegy se a sebesség, se a technika. És a fogak? Sok-sok részlet adott okot aggodalomra. Aztán jött az az este, amikor még a levegőben zümmögő bogarak is tudták, hogy ott bizony meg fog történni a "beavatás". Félelmeimnek naivan hangot is adtam a gimis nagymenőnek, aki hosszan győzködött arról, hogy aggodalmam felesleges. Hát igaza volt! Azóta is nagy rajongója vagyok ennek a cselekedetnek! Bízom benne, hogy a srácban nem a csókom nem hagyott mély nyomot - rá két napra ugyanis már egy gimis lány szájában turkált. Ki érti ezt? Se csoki, se félve csókolózás. Már legalább két tapasztalattal gazdagodtam! Hoppáré!
Jöttek a gimi évei. Csókolózni ugyan már tudtam, de volt ott még valami, amit már mindenki csinált. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Ahhoz előbb egy pasi is kell. Lányosztályként nagyon vártak már minket a hetven százalékban csak fiúkból álló iskolában. Nem is telt el sok idő, majdnem mindenkinek akadt udvarlója. Igaz ugyan, hogy az enyém engem egy - általam mindig is mélyen gyűlölt - tesióra után szólított le, amikor az egyik szemem olyan piros volt, mint a nyúlé. Mondanom sem kell, hogy hiúságom nem engedte a szemüveg viselését még ekkor, így csak az egyik szememben volt kontaktlencse. Igen, alig láttam. Ha a bal szememmel néztem, egész tisztán kivehető volt a srác, de a jobb szememmel esélytelen voltam még a körvonalakra is. Valahogy aztán olyan gyorsan jött minden - kézfogás, csók (kevés félelemmel, ugye a tapasztalatok!!!). Innen már csak pár ugrás volt a következő beavatás. Ha belegondolok, hogy akkor még se a tangáról, se a bikinivonal gyantázásáról nem hallottam semmit! Azért izgalmas ez! Megvolt, rendben volt minden, féltem, mint az állat. Bár nem egy hét, hanem egy év után, de ez a kapcsolat is véget ért. Fájt nagyon. Tapasztalat: az első szerelmet sosem feledjük, de örök igazság, hogy sosem tart örökké. Mert jajj, a szerelemnek múlnia kell ....
Szerelmes regényekbe illő bejegyzések örökítették meg naplómban ezt az időszakot. A szakítást pedig számtalan szívszaggató verssor. Azt hittem ennél nem lesz rosszabb soha, ezt nem lehet túlélni. Hú, azóta hányszor éreztem már ugyanezt!
Aztán amikor már végső elkeseredésemben úgy gondoltam, hogy kész, nekem tizenhat évesen már nem lesz több barátom, egyszer csak teljesen váratlanul mégis betoppant valaki. Öt évig tartott és hihetetlen sokat tanultam belőle. Leginkább azt, hogy egy hosszú kapcsolatért folyamatosan dolgozni kell, különben véget ér. Távkapcsolat volt ez az öt hosszú év, csak hétvégi találkozásokkal, fájó elválásokkal. Aztán az életünk végül nem egy irányba haladt, de ennek így kellett lennie.
Sok-sok sikertelen próbálgatás következett ezután. Persze itt is lefutottam a szokásos Pilli-köröket: én ebbe belehalok, ezt nem lehet túlélni, örökké egyedül maradok, stb. stb. Úgy szerettem volna már egy igazi, komoly, egymással hosszú távra tervezgetős, együtt lakós szerelmet! Minél jobban akartam, annál inkább nem jött.
Aztán egy félve megtett kattintás mégis elhozta nekem Őt. Igen, így képzeltem lánykoromban: barna haj, csibészes mosoly, csókra hívó száj, mindent eláruló pillantások, vicces is és komoly is. Félve mentem az első randira, vegyes érzelmekkel haza. Aztán mégis elhívott egy újabb találkozóra. Meg volt a csók, megvolt az is. Minden úgy, ahogy annak lennie kell. Aztán egyszer feltette azt a kérdést is, amit eddig mindenkinél olyan görcsösen akartam. És összeköltöztünk. Még ha vannak is összezördülések, mégis imádom Őt. Ő a legjobb barátom. Vakon bízom benne és Ő is bennem. Nem kell megszólalnom, sokszor az arcomról leolvassa, ha bánt valami. Már nem kérdezem meg olyan sokszor, mert tudom, hogy megérdemlem Őt és az eddig oly fontosnak tartott kérdések már semmit sem számítanak. Jött a műtét, jött a kórház. És Ő végig ott volt. Leküzdve undorát-félelmét a testekből kilógó csövekből, fogta a kezem, írt, hívott, átölelt, letörölte a könnyeket és ha kellett, még a vécére is kikísért. Otthon kaját melegített, kiszolgált, sebet kötözött, szeretett.
És tudom, tudom, hogy már óvodás koromban is azt mondtam, hogy Robi a nagy szerelmem és két bogyógyűjtés között talán el is pityeredtem magam, hogy nem akarok soha többé mást. De most már érett fejjel érzem és tudom, hogy megtaláltam a másik felem. Csak azt kell elérnem, megtartanom, bebizonyítanom, hogy Ő is megtalálta bennem. Hát igen, kicsit jó pasim van!
2009. július 24., péntek
I miss u!!
Égkék szemek, egy-két szó. Már csak ez maradt, jó mélyen elraktározva. Talán ha nagyon erősen koncentrálok, még az illatát is fel tudom idézni. És még jobban, még erősebben vágyakozom utána. Sokszor annyira tud fájni egy ember hiánya, pedig sosem volt a mindennapom része. De egy nagyon erős biztos pont, aki mindig úgy szeretett, ahogy vagyok. És én is őt, ugyanúgy. Szörnyen félek attól, hogy egyik reggel úgy kelek fel, hogy már nem is emlékszem rá. Mi lesz, ha már nem jut eszembe minden nap?
Elcsépelt szavak, elcsépelt gondolatok, de mégis sokszor hatalmas erővel zúdulnak rám. A kórházi ágyon fekve sokszor elképzeltem – talán hallucináltam a gyógyszerektől – hogy ott ül az ágyam mellett. Ha ott lett volna, meg sem kellett volna szólalnom, úgyis tudta volna, hogy mit érzek, hogy mi fáj. Tudta volna, hogy a sebnél sokkal jobban fáj ott belül és sok-sok kérdés marcangol.
Sosem voltak nagy beszélgetéseink, sosem mondtuk ki szavakkal, mi bánt. Mégis mindketten tudtuk a másikról, ha fáj valami. Leginkább akkor hiányzik olyan kegyetlenül, amikor ilyen perceim, napjaim vannak. Amikor azt szeretném, ha átölelne, és nem kellene magyaráznom, hogy miért rossz még most is sokszor a kórházban töltött napok emléke? Hogy miért én? Hogy miken gondolkodtam ott benn éjszaka, mikor mindenki aludt?
Túlérzékeny vagyok, ezt már sokan mondták, biztos igazuk is van. Tőle örököltem, ő ugyanilyen volt. Mikor öregember létére depressziós lett, szégyellte, sokan nem is értették. Így, még ha sokszor jobban is fájnak a dolgok, mégis büszke vagyok rá, hogy olyan érzékeny vagyok, mint Ő. Bárcsak mindent elmondhatnék neki, amit másnak nem tudok!
Hiányzol papi!!!
Elcsépelt szavak, elcsépelt gondolatok, de mégis sokszor hatalmas erővel zúdulnak rám. A kórházi ágyon fekve sokszor elképzeltem – talán hallucináltam a gyógyszerektől – hogy ott ül az ágyam mellett. Ha ott lett volna, meg sem kellett volna szólalnom, úgyis tudta volna, hogy mit érzek, hogy mi fáj. Tudta volna, hogy a sebnél sokkal jobban fáj ott belül és sok-sok kérdés marcangol.
Sosem voltak nagy beszélgetéseink, sosem mondtuk ki szavakkal, mi bánt. Mégis mindketten tudtuk a másikról, ha fáj valami. Leginkább akkor hiányzik olyan kegyetlenül, amikor ilyen perceim, napjaim vannak. Amikor azt szeretném, ha átölelne, és nem kellene magyaráznom, hogy miért rossz még most is sokszor a kórházban töltött napok emléke? Hogy miért én? Hogy miken gondolkodtam ott benn éjszaka, mikor mindenki aludt?
Túlérzékeny vagyok, ezt már sokan mondták, biztos igazuk is van. Tőle örököltem, ő ugyanilyen volt. Mikor öregember létére depressziós lett, szégyellte, sokan nem is értették. Így, még ha sokszor jobban is fájnak a dolgok, mégis büszke vagyok rá, hogy olyan érzékeny vagyok, mint Ő. Bárcsak mindent elmondhatnék neki, amit másnak nem tudok!
Hiányzol papi!!!
Fülsüketítő szárnycsapás
Talán fura, de egy pillangószárnycsapás is tud nagyon hangos lenni. Fülsüketítően hangos. Ugyanígy van a szavakkal is. Sokszor olyan szavak tudnak szívbemarkolóan bántani, amik mellett máskor szótlanul, közömbösen elmegyünk.
Ha valami bánt minket, az még az álmunkba is beleszövi magát. Kísértetiesen, szinte hátborzongatóan ott leselkedik megbújva a hátunk mögött, mint egy szellem, aki csak arra vár, hogy végre lecsaphasson. És ha lecsap, akkor kezdődik a gyomorfájás, a frusztrált idegesség, az agyi ütőerek lüktetése, a duzzogás, a világfájdalom. Olyankor minden érzékszervünk érzékenyen reagál a külvilág - máskor megszokott - történéseire.
Érdekes, hogy álmunkban milyen bosszúállóak vagyunk. Szeretjük elképzelni, ahogy visszavágunk, ahogy jól megmondjuk, ahogy behúzunk egy nagyot - és amikor adódik a helyzet, akkor csak állunk ott tétlenül, a szavak pedig odafagytak a szánkra. A ki nem mondott dolgok miatt persze minden kezdődik elölről: a gonosz szellem újra beleszövi magát az álmunkba, reggel kialvatlanul és frusztráltan ébredünk. Hiába képzeltük el esténként megint a különböző bosszúállási technikákat, a fogaink mégsem engedik a szavaknak elhagyni a szánkat.
Az egy dolog, hogy megőrülünk saját magunktól és hosszas vitákat folytatunk magunkkal arról, hogy hagyjuk már abba, hogy nem ér ez ennyit, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak, végül mindig jön egy apró kis mozzanat, ami újra bepöccenti az idegeinket. És akkor mit szóljanak a körülöttünk lévők? Akik az egészből csak annyit látnak, hogy egy pillangó megrebegtette a szárnyait, mi meg sírunk, ordítunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)