Gondolatok

A héten sok minden történt, végre kicsit közelebb kerültünk egymáshoz Pancival. Hétfőn voltunk három évesek. Úgy éreztem, hogy végre sínen vannak a dolgok, kézben tartom az életemet, egész héten jól voltam, forgattam a versenyre, időm sem volt semmire, aztán tegnap este megint kicsit visszaestem. Voltam hajgyógyásznál, arra gondoltam, hogy ez lesz most már az utolsó, akihez megyek, nem foglalkozom többé a hajammal, csak most már derüljön ki végre, mi az ábra. Sok jó hírrel nem szolgált a doktornő, sajnos a szteroid mellékhatásait a hajam és a fejbőröm is megszenvedte. Picit magamba zuhantam és persze jöttek megint azok a kérdések, amiket úgysem lehet megválaszolni, ezért teljesen feleslegesek is: Miért, miért, miért??? Mi lett volna,ha azt annak idején nem szedem be, most mi lenne velem? Egy sor egész más dolog, teljesen máshogy néznék ki, de nem is lennék ugyanaz, mint most. Túlléptem már rajta, megint elkezdek egy kúrát, hátha attól kinő a hajam, ha pedig attól sem, akkor jobb lesz megbarátkozni a helyzettel és végre megnyugodni.

Ma Pancinak prezentálni kellett a munkahelyén a nagyfőnöknek, aki másfél óráig csak faggatta mindenről és állítása szerint szivatta is. Nem volt jó hangulata, csalódott és nem ezt várta, remélem nem fog összezuhanni. Valahogy tőle viselem el ezt a legkevésbé, nem tudom nézni, ha szomorkodik, nagyon elkeserít. Nehéz időszak ez neki, most kell bizonyítani a munkahelyén, és sajnos még jó ideig szivatni fogják, míg ki nem tapossa magának az utat. De azért nagyon sajnálom, hogy kisit le van lombozva, majd segítek neki a prezentáció megírásában.

Este meg jött a hír, hogy mama szarul van, úgyhogy el is jöttem a munkahelyemről és most várom, hogy induljon a vonat, nem sokára megyek ki a pályaudvarra és indulok haza. Persze mire apu odaért hozzá már minden rendben volt vele és nem is akart eljönni hozzánk. Szerintem szegény nem bírja a magányt, hiszen van, hogy hetekig senkihez nem tud szólni, egy szót sem, teljesen egyedül van egy kis faluban, ahonnan a világ minden pénzéért sem jönne el. Sokszor olyan lelkiismeretfurdalásom van miatta, hogy nem tudom elmondani. De közben meg azt is tudom, hogy az élet ilyen és nekünk élni kell a sajátunkat. Csak ne lenne ilyen nehéz néha ...

Megalkuvás, kompromisszum

Bár lassan vége a hétvégén, én még mindig nem tudtam dűlőre jutni a saját gondolataimmal. Ugyanúgy kételyek között állok, mint korábban, most már teljesen össze vagyok zavarodva. Az a baj, hogy nekem nagyon fontos a rajongás és a szenvedély, anélkül az élet semmit sem ér. És ha ez már közöttünk nem lesz meg, ha nem tudjuk ezeket helyrerakni, visszacsempészni, akkor elveszítem az érdeklődésem és a ragaszkodásom. Mert ez a kettő dolog nagyon fontos ahhoz, hogy sokáig boldog maradjon az ember és ne csak azért legyen együtt, mert alkut kötött és beletörődött abba, talán jobb nem lesz. Ehhez még amúgy is túl fiatal vagyok és ehhez amúgy is sokkal de sokkal intenzívebb vagyok, úgyhogy még mindig töröm a fejem, mi legyen, mit lehetne tenni, mi az, amivel meg lehet fordítani ezt. Mert korábban megvolt a rajongás, a szenvedély, minden, amit csak akarhat az ember, aztán szépen lassan minden lecsitult, átváltozott, megváltozott. Lehet fogni sok mindenre, hiszen tudom, hogy alapból is ez következik, ha az ember már hosszú évek óta együtt él és a dolgos hétköznapok bedarálják, de nem hiszem el, hogy ennek minden esetben így kell lennie. Na, de úgy látom, hogy csak csapódok ide-oda, nem is tudom, valójában mit akartam írni, mit akartam mondani ezzel az egésszel, úgyhogy jobb is, ha abbahagyom.

Hajnali merengések

Úgy látszik, ez a blog terápiás jellegű, még mielőtt összetörnék és bőgőrohamot kapnék, inkább leülök és kiírom magamból. Az olvasóktól előre is elnézést, jó ideig nem biztos, hogy felemelő írásokat olvashattok, akinek túl lehangoló, az nyugodtan csukja be a szemét.

Megmenteni egy kapcsolatot. Könnyű kimondani, de mikor ott vagy, hogy tegyél is érte, hirtelen semmi eszköz, mód, jó döntés nem jut eszedbe. Költözzek el egy időre? Ne hívjuk fel egymást egész hétvégén? Ezek változtatnak hosszú távon bármin is? Fogalmam sincs. Ahány barátnő, annyi tanács, mindenkinek más módszer segített, de én még nem voltam ilyen helyzetben. Talán azt kéne elérnünk, hogy rájöjjünk, valóban hiányoznánk egymásnak, ha nem lennénk. Erre viszont jó lehet a nem találkozás és a nem hívás. Bár tegnap este legalább már Panci sem volt szomorú, engem azért sokszor elkapott a rossz érzés. Bár már látni rajta, van remény, hogy ő is visszataláljon, a viselkedésünk semmi változást, pozitív fejleményt nem mutat. Tudom, hogy két nap alatt a szenvedélyt nem lehet visszahozni, hiszen ahhoz sok idő kell, de nincsenek nagy összeborulások, egymás simogatása, kedveskedés, se csókolózás (már bocsánat a részletes beszámolóért), sokkal inkább még az a félszeg viselkedés van, ami veszekedések után normális. Talán ezt a falat kellene mindenkorra ledönteni.

Nagyon nagyon furcsa, hogy az emberben milyen érzések játszódnak le, ha szomorú. Mivel hétfőről keddre nem aludtam szinte semmit, ezért tegnap ahogy letettem a fejem, már este fél tízkor, el is aludtam. Viszont mindkét éjjel álmodtam, mindkét éjjel arról, hogy szakított velem az előző, öt éves kapcsolatom. Szörnyű volt megélni az érzéseket újra, és hihetetlen, hogy bár alszik a tested, az agyad még mindig cikáz. Panci elment dolgozni hajnalban, én pedig itt maradtam ezzel a sok gondolattal és azzal a szörnyű, semmi máshoz nem hasonlítható szívfacsaró érzéssel, ami ráül a mellkasomra és nem enged. Ha napközben egyszer is elkalandozok, újra visszajön, ott marad, ha akarom, ha nem. Ha engedem és belegondolok az érzésbe, akkor még nehezebb, átjárja az egész testemet ez a szörnyű félelem. Utálom ezt az érzést, holott azt is tudom, hogy ha kell, erős tudok maradni. És ha minden próbálkozás dugába tör, akkor muszáj lesz felvennem a harcot az egyedülléttel és talpra állnom, akár szeretném, akár nem.

Talán jó lesz most ez a hétvége, hiszen nem leszünk együtt. Ő hazamegy, én meg itt maradok és előreláthatólag egész hétvégén bulizni fogok a barátnőimmel, amit már nagyon régen nem csináltam. Most még azt gondolom, jajj de jó lesz kikapcsolódni és nagyon várom is, de remélem a rossz kedv és az elkeseredettség nem terít le a lábamról. Ha mégis, akkor is tudom, hogy egy telefon a barátnőimnek és máris minden megy tovább. Azt hiszem, hogy a legjobb tényleg az lesz, ha hétvégén engedünk egymásnak egy kis teret és péntekről vasárnap estig nem beszélünk. Szörnyű ez a felnőttkor, én még kicsi vagyok ehhez.

Gondolatok

Nyár óta egy sort sem írtam, akkor leginkább azért, mert a jó dolgokat utólag sosem tudtam úgy megfogalmazni, hogy élvezhető legyen, a rosszakat meg nem akartam leírni, mert mindig csak panaszkodtam. Pedig most is azt fogok. Az már nem is annyira nagy probléma, hogy még mindig nem találtam munkát, legalábbis olyat nem, amiből meg lehet élni, most sokkal inkább bánt, hogy a párkapcsolatom haldoklik. Egy hét múlva már a harmadik évfordulónkat ünnepelnénk, de most úgy fest, talán nem is fogjuk már együtt tölteni, akkor a baj. Tudtam eddig is, hogy valami nem stimmel, hogy a sok-sok szenvedés, panaszkodás, álláskeresés, gond egyszer majd megbosszulja magát és valamilyen formában ismét felszínre tör, hát eddig kellett rá várni. Szomorú vagyok nagyon, azt sem tudom, hogy mit gondoljak, így arra jutottam, leírom, hátha az segíteni fog.

Karácsonykor sokat veszekedtünk, elsősorban azért, mert otthon nagyon feszült volt a hangulat, mindenki veszekedett mindenkivel, mindenki dühös volt, ideges és szomorú és ez annyira frusztráló volt, hogy sajnos az én hangulatomra is rányomta a bélyegét. Így, mikor Panci azt mondta, nem tud jönni, mert beteg lett és lehet, hogy csak napokkal később jön le vagy egyáltalán nem, nagyon ideges lettem. Nem rá, ugyan tényleg nem rá, hiszen nem tehetett róla, mégis rajta csattant. Amikor beszéltünk telefonon, összevesztünk. Ha nem, az csoda számba ment. Hol egyikünk, hol másikunk sértődött meg, de hogy mire, azt ma sem tudom. Így telt el pár nap és mire Panci lejött hozzánk, addigra már a hangulat nem volt annyira felemelő. akkor ugyan én még nem láttam rajta, hogy szomorú és hogy nagyon zavarja, hogy ennyit veszekszünk, de később, már a szilveszteri buli alatt, jól látható volt. Nem akarom csak magamra hárítani a felelősséget, hiszen minden problémához két ember kell, de tudom, hogy a feszült családi háttér és a munkahely iránti szomorkodás rányomta a bélyegét erre az időszakra. A lényeg az, hogy Panci sosem volt még ilyen szomorú, mint mostanában. Általában mindig én vagyok az, aki jobban összezuhan, aki rémeket lát, ha adódik valamilyen probléma, de most fordítva történt, éppen ezért omlottam össze annyira. Leültünk és elmondta, hogy nagyon zavarja ez a sok veszekedés és ha nem tudunk ezen változtatni, akkor szakítani fogunk, mert ennek nincs értelme, ő nyugalmat akar. Megértem, igaza van. Átbeszéltük, átértékeltem mindent én is, ő is, kinek miben kell változnia, de sajnos az ő kedvében nem történt változás. Tegnap, mikor hazaértem, annyira szomorú szemekkel nézett, hogy a szívem szakadt meg, csak nézett bánatosan maga elé és elhaló hangon beszélt. Láttam rajta, hogy maga alatt van és nem jó valami, mire végre kibökte, hogy még mindig mi vagyunk a probléma. Hogy nem tudja megemészteni, hogy ide jutottunk, hogy megrémült és hogy sokszor nem lát pozitívan, kételkedik. Annyira szomorú volt, hogy arra kértem, szakítsunk, én elköltözöm, csak legyen ennek vége, nem akarok örök lelkifurdalást érezni emiatt. Egész éjjel bőgtem, ő pedig arra kért, gondoljuk át ezt még egyszer, három évet nem lehet csak úgy lezárni, egy este alatt. Reggel is bőgve ébredtem, álmomban szakítottunk, nagyon rossz volt. Reggel arra kért, hogy jöjjek haza ma este, beszéljük át megint, ne költözzek el, mert szeret és én is szeretem. Mégis akkor mi történik? Mi van, ha tényleg szeretjük még egymást, hiszen ő is és én is így érzek, mégsem tudunk együtt lenni? Van ilyen? Létezik ilyen? És mi lesz, ha nem tudjuk megoldani és végül tényleg szakításra kerül sor? Hogy lehet ezt túlélni? Nem tudnám elviselni, hogy soha többé nem tudnék mellette lefeküdni vagy mellette ébredni, ha nem látnám és nem hallanám minden nap, annyira nagyon szeretem. És tudom, hogy kurva sok mindenben én hibáztam és azt is tudom, hogy talán ezt már nem lehet visszafordítani. Nagyon nagyon szomorú vagyok, megszakad a szívem. De azért még bizakodok, hátha.