Szerelemféltés

Szombat este egyedül a lakásban. Se pasi, se barátnők, senki nem ér rá. De most már nem is bánom, hiszen mindig kell időt szentelni saját magunkra is. Fura, hogy sokszor ezt felejtjük el, magunkkal törődni. Panci általában azt mondja, hogy ne legyek magammal túl sokat együtt, mert utána mindig kitalálok valami parát magamnak, amin nekiállok agyalni. És hát ez most is így van. Minden hónapban van egy-két érzelgősebb napom, amikor sokkal többet is tudok írni és állandóan sírdogálok. Hogy miért van ez, nem tudom.

Ma délután még sétáltam, bementem a kedvenc ruhaüzletembe, hogy körbenézzek, vettem magamnak hajpántot: úgy éreztem, hogy ma meg kell ajándékoznom magam, amiért egyedül leszek. Aztán beheveredtem az ágyba és Rúzs és New Yorkot néztem. A második évad utolsó részét végigbőgtem. Egyszerűen olyan jól és olyan szépen fogalmazott meg mindent az a rész. A szerelmet és a barátságot. A barátság is megér egy bejegyzést, de most a szerelemről kell írnom. Állandó harc és kérdés az életemben, a félelem. A félelem valaki elvesztése miatt. Elvesztettem a papámat, tudom milyen az, ha már soha többé nem jön vissza. Hiába is várod annyira. Még ha vannak is olykor vitáink Pancival, sokszor annyira szívbemarkolóan érzem ugyanazt a félelmet, hogy egyszer majd Ő is kisétál az életemből. Hogy majd talál egy másikat, egy szebbet, jobbat, kevésbé érzelgőset, aki nem ennyire makacs, hirtelen haragú és önfejű. Tudom, tudom, hogy nem ezek a dolgok számítanak csak, de azt is tudom, hogy az ember oly sokszor ki van téve kísértésnek!

Persze tudom, hogy megbízhatok benne, de ilyenkor elborítja az agyamat ez az érzelemköd és nem látok át rajta, csak miután már kiírtam, kibeszéltem, kialudtam magamból. Sokszor leginkább attól félek, vajon én jó vagyok-e ebben a kapcsolatban? Mindent megadok és jogosan követelek én is ennyit? Talán ezekre a kérdésekre nem is kell felelni, az idő majd úgyis megadja rájuk a választ. De egy biztos. Akárhol is vagy, akármilyen helyzetben, ha nő vagy, ezek a félelmek biztos Benned is megvannak. Aztán majd lecsitul ez az érzelemhullám és tudni fogom én is, hogy jó ez úgy, ahogy van.

Utolsó napok

Hát végre eljött a hét utolsó munkanapja és vele együtt egy őrült nagy izgalom a nyaralás miatt. Tegnap este lányos iszogatás volt, ami nagyon nagyon jóra sikerült. Minden héten legalább egyszer kötelezően be kéne iktatni egy-egy lányos estét, ahova férfi be sem teheti a lábát. Csak lenne több idő mindenre ....
Szóval, ma szerintem semmit nem fogok dolgozni, mert nincs kedvem és mert az agyamban újra és újra végigpörgetem, hogy mi mindent kell bepakolni a nyaralásra, mire kell még figyelni és hogy ma délután életemben először kimegyek a Szigetre is. Már várom, bár tegnap nem volt hozzá semmi kedvem, de most már megjött.
Szóval visszaszámlálás indul, ma buli, holnap haza Pancival és aztán irány a tenger!! Indul a mandula!

Önmarcangolás

Eldöntöttem, hogy ha nem is olvas senki, nem is kommenteli senki ezentúl a blogomat, nem riaszt majd el az írástól. Évekig írtam naplót, azt sem olvasta senki - kivéve a szüleimet, mikor elszöktem egy buliba - úgyhogy ha még néha rossz is, hogy nem mozgat majd meg embereket az írásom, folytatom tovább. Legyen hát ez egy naplószerűség, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle!
Tökre érdekes, hogy kb. másfél éve barangolás közben jutottam el pl. Kisbogyesz blogjára, aki számomra teljesen ismeretlen volt akkor is, és ma is, de valamiért úgy megfogott a naplója, a mindennapjai, hogy kíváncsiságból újra és újra visszajártam elolvasni. És még most is ezt teszem. Ha nem is kommentelem, vagy csak ritkán, akkor is.
Na szóval nem tudom, hogy mit akartam ebből kihozni. Talán azt, hogy újságíró létemre állandó kételyek gyötörnek az írással kapcsolatban. Hogy van-e értelme (mondjuk persze hogy van értelme). Hogy van-e tehetségem hozzá? Hogy jól írok-e? És ha nem, akkor mihez kezdenék? Mert az íráson és a hírolvasáson kívül semmi más nem érdekel. Szóval sokszor gyötörnek ilyen gondolatok, főleg most, hogy állandóan írok. Álmomban, hajnalban, mikor nem tudok aludni. Éjjel, napközben, munka helyett és munka alatt. És soha nem kaptam ezekre visszajelzést, csak egyszer egy versíró versenyen.
De igazából nem lényegtelen ez? Egész életünkben csak visszajelzésekre várunk, arra, hogy elismerjék amit csinálunk. Pedig ez is olyan szubjektív. Sok mindentől függ az, hogy elismernek-e vagy sem. Sajnos már egyre kevésbé a tehetség a döntő. Úgyhogy ezeket mérlegelve elfogadom, hogy nem leszek egy Carrie Bradshaw. Soha. Mert nincs is olyan tehetségem és nincs is lehetőségem. Tehát maradok némán, csendben írogató kezdő újságíró, akiben még dúl az ambíció és a világmegváltás. Sok kollégám mondja azt, hogy az évek alatt ez majd elmúlik. Hát azon leszek, hogy soha ne múljon el!

Ez milyen igaz!

„... a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és [...] ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.” (Márquez)

Forever Bon Jovi!

Pancin és papán kívül van egy örök szerelmem: Jon Bon Jovi és zenekara. Amellett, hogy a pasi tökéletes, a zene is nagyon jó. Imádom, felvidít, meghat, megnyugtat, felpörget, egyszerűen fantasztikus.
Viszont még soha sem tudtam elmenni egy koncertjükre sem, pedig kétszer is voltak Bécsben. Mind a kétszer a német záróvizsgám miatt kellett kihagynom. Igazán elmehettem volna, mert mindkétszer megbuktam a vizsgán, úgyhogy inkább üvöltöttem volna torkom szakadtából, hogy I LOVE JON, minthogy magoltam volna a németet. Na, de mindegy.
A legújabb infók szerint novemberben jön az új album, és ha jön az új album, akkor jön a turné is. És ha jön a turné és ráadásul még Európába is jön a turné, akkor ott leszek! Igaz, hogy a jegy ára kb. egyhavi fizetésem lesz, de valamit valamiért.

Feltöltenék két videót ide, ha feltudnám őket rakni a jútubról. Még rá kell jönnöm, hogy kell. Hajrá, fiúk!!!

Esti árnyak

Panci tegnap éjjel nagyon hiányzott. Mikor egyedül vagyok, valahogy az árnyékok mindig emberalakot öltenek és a függöny mögül csak arra várnak, mikor ronthatnak rám, okozva ezzel egy kisebb szívinfarktust nekem. Féltem, nem tudtam aludni és egyfolytában csak forgolódtam és azon gondolkoztam, mi lesz ma az értékelésemen. Ugyanis ma, kérem, éves értékelést kapok a főnökömtől, akivel a kapcsolatom enyhén szólva sem rózsás. Nagyon éhes vagyok, de garantáltan alig fog pár falat lemenni a torkomon ebéd közben, vagy éppen a torkomon akad majd?

Miért értékeljük egyáltalán az öltözékem? Érdekes, várom már!

Plenty of sunshine

Utálom az angolt, de ez a két szó zene füleimnek. Azt jelenti: gazdag, bőséges napsütés. És hogy hol??? Hát Omisban!!! Minden nap nézem az időjáráselőrejelzést, mit minden nap, naponta többször, talán lassan már minden órában. És míg tegnap néhol felhős, néhol esős időt mutatott az oldal, addig ma már plenty of sunshine, 27 fok a legkevesebb, ami lehet.

Így hát már látom magam sellőtársam mellett a hideg homokban fekve, egyik oldalamról a másikra fordulva, ahogy a hűs hullámok ránk csapódnak. Gondtalan leszek, nem stresszelek a munkahely miatt és a legnagyobb problémám az lesz, hogy hol egyem meg az aznap esti aktuális halvacsorámat. Tudom, hogy utáltok és higgyétek el, nem vagyok egy sznob Pilli, és azt is tudom, hogy most ez egy hülye picsa stílus, de ez a hét erről fog szólni. Alig fogok tudni esténként aludni, a hálózsák alatt bújva egész este azt várom majd, mikor lesz már végre reggel, hogy rohanhassak ki a búvárszemüvegemmel a partra és ússzak a sós vízben.

Omis, Pilli hamarosan érkezik!!!

Márquez

„… az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármilyen okból önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.” (Márquez: Szerelem a kolera idején)

Omis

Imádom Horvátországot! Már hét éve minden évben eljutok oda, és ahogy hazaérek, rögtön azt tervezgetem, egy év múlva hova is kéne menni. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy miért szeretem ennyire. Mások a görög vagy a spanyol, netán az olasz tengerpartra esküsznek, de engem a horvát partszakasz teljesen megbabonázott. Igaz, hogy még sosem voltam máshol, de nem is nagyon vágyódom el. Talán Görögországba.

Természetesen idén is megyünk, vasárnap indulunk. Pancival megfogadtuk, hogy idén nem foglalunk előre szállást, csak megyünk bele a vakvilágba. Aki jön, az jön, aki nem, az nem. Mi megyünk, hála az adóvisszatérítésnek. Na szóval, az első úticél Krk szigete volt, ahol én még nem, Ő viszont már volt. Nagyon szép, főleg Baska, a homokos tengerpartjával. De aztán hétvégén megnéztük az időjárásjelentést és három napra is esőt mondott, úgyhogy úgy döntöttünk, délebbre megyünk. (Szerintem Panci nem is mert volna mást mondani, mert én azonnal levágtam egy kisebb fajta hisztit, hogy márpedig én esőben nem, és sátorban nem ázom, és barnulás, búvárkodás, stb.) Úgyhogy először néztük Zadart és Sibeniket, aztán az egyik páros ötlete alapján OMIST!!! Kétkedve kattintgattam a gugliban Omisról, aztán megláttam a képeket:






Ugye milyen gyönyörű??? Oh te jó ég :) Kempingben fogunk megszállni, jó is lesz egy kicsit a puritán életforma :) Sátor, matrac, szúnyogok, de várom már !!!

Ez a kemping, amit kiválasztottunk: http://www.kamp.galeb.hr/default.aspx?id=138 Teljesen jó árban van, és csak minket várnak már. Annyi halat és rákot és polipot fogok enni, amennyi csak belém fér. Bár spórolni nagyon nem tudok, de ha horvát nyaralásról van szó, akkor valahogy még ez is sikerül :)

Szóval ide megyünk! Már csak ötöt kell aludni és ott vagyunk! Annyira kész vagyok, hogy excel táblázatba írom össze a cuccokat, amiket vinnem kell :P Pancival majd jó nagyokat fogunk búvárkodni!!!! HOLLÁRÉ HOLLÁRÉ HÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!

Emlékképek

Én is úgy kaptam a linket, hogy olvassam el. Mindenkinek ajánlom:

http://www.dayswithmyfather.com/

Bármitis írtnék most le ezek után, minden elcsépeltnek tűnne. Dehogy végigbőgtem az egészet, az is biztos. Annyira igaz, annyira szép, annyira valós. Annyira az életről szól. És annyira fájó is egyben.
Hiszen elkerülhetetlen a halál. Most örülünk, hogy fiatalok vagyunk és bármit megtehetünk, de egyszer mi is odajutunk majd, hogy a szüleink már nem lesznek velünk. És egyszer mi leszünk majd olyan nagyon fontosak valakinek, mint amilyen fontosak most Ők nekünk.
Szörnyű erre gondolni és nem is szabad.
Ezek a képsorok csodálatosak!!! Imádom a fényképeket!!!

Reggeli túlélés

Olyan sok minden mellett elrohanunk. Reggelente, a villamoson nyomorogva nézem az emberek arcát: maguk elé bámulva, életundorral az arcukon sietnek be a munkahelyükre, hogy onnan amilyen gyorsan csak tudnak, újra hazatérjenek. Igen, igen, szerintem így utazott már mindenki egyszer életében. Hiszen ki ne nyomná ki szívesen az ébresztőóráját hajnalok hajnalán és fordulna át a másik oldalára?
Én szeretek dolgozni, bár most vannak problémáim a munkahelyen. De valahogy mindig úgy alakítom, hogy a reggel csak az enyém legyen. Itt nem arra gondolok, hogy jajj annak, aki reggel hozzám mer szólni, hanem arra, hogy kis rituálékat alakítok ki magamnak indulás előtt és az utazás során.

Az óracsörgésre ugyan néhanapján elhagyja a számat egy-két csúnya szó, de utána egy gyors zuhany kipattintja a szemeimet. Ha pedig megiszom az első korty kávémat és megeszem az első kis szendvicsemet, a világot máris sokkal szebben látom :)Hiába, reggeli nélkül képtelen vagyok bármiféle emberi kommunikációra. Kaja után gyors smink, felöltözés, haj rendberakás, aztán puszi az én emberem lábszárára vagy arcára, szájára, és már indulok is.

Bár sokan úgy gondolják, hogy utazni társaságban a legjobb, én reggelente ezzel nem így vagyok. Szeretek a villamos ablakán kikandikálva, a napszemüvegem mögé bújva csak úgy lenni, felkészülni a napomra, beszélgetni magammal, terveket szőni, netalán álmodozni. Sokszor a villamoson ülve írok, azon az ülésen jutnak eszembe jobbnál jobb ötletek, amin ki tudja ki ült azelőtt pár perccel.

Tényleg ez is érdekes kérdés: vajon kinek a helyére ülsz le nap mint nap a villamoson? Neki milyen gondolatok jártak a fejében, mik foglalkoztatják? Milyen ember ő? Érdekes ezekbe belegondolni, hiszen véletlenek nincsenek. Oka van annak, hogy kivel kötsz barátságot, ki ütközik beléd az utcán, kivel vagy együtt, kivel dolgozol, kivel ülsz szembe a villamoson. Valamiért ezeknek így kell történnie.

Na, a lényegtől már régen elkalandoztam. Szóval csak az jutott eszembe, hogy mennyi minden örömteli dolog mellett elmegyünk úgy nap mint nap, hogy észre sem vesszük, hogy belesüppedünk a saját önsajnálatunkba, szomorkodásunkba. Nem szabad! Olyan kevés időnk van magunkkal lenni!