Úgy látszik, ez a blog terápiás jellegű, még mielőtt összetörnék és bőgőrohamot kapnék, inkább leülök és kiírom magamból. Az olvasóktól előre is elnézést, jó ideig nem biztos, hogy felemelő írásokat olvashattok, akinek túl lehangoló, az nyugodtan csukja be a szemét.
Megmenteni egy kapcsolatot. Könnyű kimondani, de mikor ott vagy, hogy tegyél is érte, hirtelen semmi eszköz, mód, jó döntés nem jut eszedbe. Költözzek el egy időre? Ne hívjuk fel egymást egész hétvégén? Ezek változtatnak hosszú távon bármin is? Fogalmam sincs. Ahány barátnő, annyi tanács, mindenkinek más módszer segített, de én még nem voltam ilyen helyzetben. Talán azt kéne elérnünk, hogy rájöjjünk, valóban hiányoznánk egymásnak, ha nem lennénk. Erre viszont jó lehet a nem találkozás és a nem hívás. Bár tegnap este legalább már Panci sem volt szomorú, engem azért sokszor elkapott a rossz érzés. Bár már látni rajta, van remény, hogy ő is visszataláljon, a viselkedésünk semmi változást, pozitív fejleményt nem mutat. Tudom, hogy két nap alatt a szenvedélyt nem lehet visszahozni, hiszen ahhoz sok idő kell, de nincsenek nagy összeborulások, egymás simogatása, kedveskedés, se csókolózás (már bocsánat a részletes beszámolóért), sokkal inkább még az a félszeg viselkedés van, ami veszekedések után normális. Talán ezt a falat kellene mindenkorra ledönteni.
Nagyon nagyon furcsa, hogy az emberben milyen érzések játszódnak le, ha szomorú. Mivel hétfőről keddre nem aludtam szinte semmit, ezért tegnap ahogy letettem a fejem, már este fél tízkor, el is aludtam. Viszont mindkét éjjel álmodtam, mindkét éjjel arról, hogy szakított velem az előző, öt éves kapcsolatom. Szörnyű volt megélni az érzéseket újra, és hihetetlen, hogy bár alszik a tested, az agyad még mindig cikáz. Panci elment dolgozni hajnalban, én pedig itt maradtam ezzel a sok gondolattal és azzal a szörnyű, semmi máshoz nem hasonlítható szívfacsaró érzéssel, ami ráül a mellkasomra és nem enged. Ha napközben egyszer is elkalandozok, újra visszajön, ott marad, ha akarom, ha nem. Ha engedem és belegondolok az érzésbe, akkor még nehezebb, átjárja az egész testemet ez a szörnyű félelem. Utálom ezt az érzést, holott azt is tudom, hogy ha kell, erős tudok maradni. És ha minden próbálkozás dugába tör, akkor muszáj lesz felvennem a harcot az egyedülléttel és talpra állnom, akár szeretném, akár nem.
Talán jó lesz most ez a hétvége, hiszen nem leszünk együtt. Ő hazamegy, én meg itt maradok és előreláthatólag egész hétvégén bulizni fogok a barátnőimmel, amit már nagyon régen nem csináltam. Most még azt gondolom, jajj de jó lesz kikapcsolódni és nagyon várom is, de remélem a rossz kedv és az elkeseredettség nem terít le a lábamról. Ha mégis, akkor is tudom, hogy egy telefon a barátnőimnek és máris minden megy tovább. Azt hiszem, hogy a legjobb tényleg az lesz, ha hétvégén engedünk egymásnak egy kis teret és péntekről vasárnap estig nem beszélünk. Szörnyű ez a felnőttkor, én még kicsi vagyok ehhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése