Merengések

Miért van az, hogy mikor két ember találkozik, úgy érzik, eljött az igazi, most végre minden más lesz, vele még az összeköltözés sem tűnik olyan riasztónak. Aztán megtörténik az összeköltözés és még mindig minden szuper, az első este a gangon szürcsöltök finom vörös bort és elszívtok hozzá egy cigit - úgy éreztem akkor, ez a boldogság. Aztán persze jöttek a nehézségek, talán túl sok is egy akkor még fiatal kapcsolatnak. Munkakeresés, egyikünk kirúgása, aztán a műtétem, aztán az én kirúgásom, közben Panci egy éves szenvedése a munkakereséssel, majd engem rúgtak ki és én kerestem munkát. Igen, tudom, hogy az akadályok megerősítik a párokat, hiszen össze kell tartani a nehéz időkben és mi is összetartottunk, de úgy gondolom, hogy később mindkettőnknek elege lett az állandó problémából. Nem tehetett róla egyikünk sem, de valóban így volt. És most, az állandó veszekedések között csak arra tudok gondolni, mennyire szeretett engem ez a fiú még a kapcsolat elején. Most is azt állítja, hogy szeret engem, de én nem érzem. Talán az én hibám? Talán az övé? Nem tudom, de sokat töprengtem már rajta, talán túl sokat is. Persze, tudom, hogy általában a pasik nem annyira érzelgősek, mint a lányok és ebből szempontból én elég nehéz eset is vagyok, hiszen túl szenvedélyes és túl érzelgős, túl érzékeny lány lettem. Igazából szeretek ilyennek lenni, mert legalább mindig izzik valami körülöttem, csak éppen ezért nehéz elfogadni annyira, mikor a másiknál nem látod ezt az izzást. Nyilván túl sok lányregényt olvastam és sok romantikus filmet néztem, de talán a ragaszkodást és rajongást mégiscsak ki kéne mutatni, hiszen a másik csak a szavakból, tettekből ért, főleg, mikor a dolgos és problémás hétköznapok ilyen gőzerővel zabálnak fel minket. Panci azt mondja, hogy ő szeret és hogy szerinte kimutatja azt, amit érez. Szerintem pedig nem, szerintem pedig valami megváltozott, én már nem érzem azt, hogy engem itt imádnak, értem itt rajonganak, hanem inkább sokszor azt érzem, hogy idegesítem a másikat és teher vagyok. Emiatt már én sem izzom annyira, nekem sincsenek buta kis aranyos spontán ötleteim, mert már kezdenek kihalni, emiatt beparázok, emiatt csúnya vagyok, emiatt veszekszem és utána rosszul érzem magam. Emiatt újra pánikolok, emiatt újra hányingerem van, emiatt újra boldogtalannak érzem magam, emiatt újra tehetetlen vagyok. Tegnap éjjel szerettem volna megbeszélni, erre a szóra ő már ugrik. Szerinte felesleges minden nap ugyanazokról a problémákról beszélni, szerinte élni kell csak egyszerűen. Megpróbáltuk, nem ment. Szerintem beszélni kell róla, szerintem ki kell mondani dolgokat, hogy a másik érezze, tudja, hallja, hogy igenis, rá szükség van itt. Hiába próbáltam beszélgetni, a másik oldalról csak nagy hallgatások vagy nem tudomok voltak, majd pedig egy kurva nagy veszekedés, undorító szavakkal mindkét részről, undorító viselkedéssel és besértődéssel. Talán itt kéne keménynek lennem és azt mondanom, oké, semmi gond, ez nem jött össze, elköltözöm? Talán itt kéne azt mondanom, hogy oké semmi gond, próbáljuk meg újra, ezredszerre is? Talán hagynom kéne a problémákat, úgy tenni, mintha nem léteznének és megpróbálni így élni? Mit csináljak? Nem tudom. De az biztos, hogy én nem egy ilyen lány vagyok, aki állandóan hisztériázik, aki állandóan megmondja a magáét, akinek állandóan problémái vannak, aki állandóan lelkizik, és nem olyan vagyok, aki el tudná viselni azt, hogy nem imádják és nem rajonganak érte. Pedig most mégis ilyen vagyok....