Érzések

Az elmúlt hét nagyon szörnyű volt. Az első két napban csak sírni tudtam, semmi mást és a barátaimnak írogattam egyfolytában, egy-két bátorító szóért. Aztán szerdán, mikor felkeltem, rájöttem, hogy mennyire erős vagyok és hogy muszáj szeretnem magam, muszáj máshogy fordulnom magamhoz, az életemhez, Pancihoz, a szerelemhez. Vasárnapra beszéltünk meg találkozót, bennem pedig addig sok-sok érzés kavargott. Tegnap végre találkoztunk, de a nagy összeborulás helyett igazából minden bizonytalan maradt. Itthon aludtam én is, ő is, de semmiféle közeledés nem volt közöttünk, bár lehet, hogy ez normális is, hiszen mindketten tele vagyunk bizonytalansággal és sok-sok megválaszolatlan kérdéssel. Ő a bizonytalanabb, és bár szeret, fél attól, hogy megint bántani fogjuk egymást. Én magamat nem féltem, mert tudom, hogy mennyire erős vagyok, tudom, hogy mennyire értékes vagyok és hogy ezt soha de soha többé nem szabad elfelejtenem. Ha ezek után Panci úgy dönt, mégsem tud felém fordulni száz százalékosan, ha nem tud újra kinyílni, akkor emelt fővel távozom, hiszen megpróbáltam mindent. Hihetetlen, hogy az ember önértékelése mennyit változik egy hét alatt, milyen erősen bízom magamban, mióta tudom, igazából csak magamra számíthatok. Bár azért picit félek, mert Panci még mindig nem a régi, félek, hogy talán nem is lesz, mert belesüppedt a félelmeibe, de ezt a csatát saját magával már neki kell megvívnia...