Fülsüketítő szárnycsapás

Talán fura, de egy pillangószárnycsapás is tud nagyon hangos lenni. Fülsüketítően hangos. Ugyanígy van a szavakkal is. Sokszor olyan szavak tudnak szívbemarkolóan bántani, amik mellett máskor szótlanul, közömbösen elmegyünk.
Ha valami bánt minket, az még az álmunkba is beleszövi magát. Kísértetiesen, szinte hátborzongatóan ott leselkedik megbújva a hátunk mögött, mint egy szellem, aki csak arra vár, hogy végre lecsaphasson. És ha lecsap, akkor kezdődik a gyomorfájás, a frusztrált idegesség, az agyi ütőerek lüktetése, a duzzogás, a világfájdalom. Olyankor minden érzékszervünk érzékenyen reagál a külvilág - máskor megszokott - történéseire.
Érdekes, hogy álmunkban milyen bosszúállóak vagyunk. Szeretjük elképzelni, ahogy visszavágunk, ahogy jól megmondjuk, ahogy behúzunk egy nagyot - és amikor adódik a helyzet, akkor csak állunk ott tétlenül, a szavak pedig odafagytak a szánkra. A ki nem mondott dolgok miatt persze minden kezdődik elölről: a gonosz szellem újra beleszövi magát az álmunkba, reggel kialvatlanul és frusztráltan ébredünk. Hiába képzeltük el esténként megint a különböző bosszúállási technikákat, a fogaink mégsem engedik a szavaknak elhagyni a szánkat.
Az egy dolog, hogy megőrülünk saját magunktól és hosszas vitákat folytatunk magunkkal arról, hogy hagyjuk már abba, hogy nem ér ez ennyit, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak, végül mindig jön egy apró kis mozzanat, ami újra bepöccenti az idegeinket. És akkor mit szóljanak a körülöttünk lévők? Akik az egészből csak annyit látnak, hogy egy pillangó megrebegtette a szárnyait, mi meg sírunk, ordítunk.