Reggeli túlélés

Olyan sok minden mellett elrohanunk. Reggelente, a villamoson nyomorogva nézem az emberek arcát: maguk elé bámulva, életundorral az arcukon sietnek be a munkahelyükre, hogy onnan amilyen gyorsan csak tudnak, újra hazatérjenek. Igen, igen, szerintem így utazott már mindenki egyszer életében. Hiszen ki ne nyomná ki szívesen az ébresztőóráját hajnalok hajnalán és fordulna át a másik oldalára?
Én szeretek dolgozni, bár most vannak problémáim a munkahelyen. De valahogy mindig úgy alakítom, hogy a reggel csak az enyém legyen. Itt nem arra gondolok, hogy jajj annak, aki reggel hozzám mer szólni, hanem arra, hogy kis rituálékat alakítok ki magamnak indulás előtt és az utazás során.

Az óracsörgésre ugyan néhanapján elhagyja a számat egy-két csúnya szó, de utána egy gyors zuhany kipattintja a szemeimet. Ha pedig megiszom az első korty kávémat és megeszem az első kis szendvicsemet, a világot máris sokkal szebben látom :)Hiába, reggeli nélkül képtelen vagyok bármiféle emberi kommunikációra. Kaja után gyors smink, felöltözés, haj rendberakás, aztán puszi az én emberem lábszárára vagy arcára, szájára, és már indulok is.

Bár sokan úgy gondolják, hogy utazni társaságban a legjobb, én reggelente ezzel nem így vagyok. Szeretek a villamos ablakán kikandikálva, a napszemüvegem mögé bújva csak úgy lenni, felkészülni a napomra, beszélgetni magammal, terveket szőni, netalán álmodozni. Sokszor a villamoson ülve írok, azon az ülésen jutnak eszembe jobbnál jobb ötletek, amin ki tudja ki ült azelőtt pár perccel.

Tényleg ez is érdekes kérdés: vajon kinek a helyére ülsz le nap mint nap a villamoson? Neki milyen gondolatok jártak a fejében, mik foglalkoztatják? Milyen ember ő? Érdekes ezekbe belegondolni, hiszen véletlenek nincsenek. Oka van annak, hogy kivel kötsz barátságot, ki ütközik beléd az utcán, kivel vagy együtt, kivel dolgozol, kivel ülsz szembe a villamoson. Valamiért ezeknek így kell történnie.

Na, a lényegtől már régen elkalandoztam. Szóval csak az jutott eszembe, hogy mennyi minden örömteli dolog mellett elmegyünk úgy nap mint nap, hogy észre sem vesszük, hogy belesüppedünk a saját önsajnálatunkba, szomorkodásunkba. Nem szabad! Olyan kevés időnk van magunkkal lenni!