Önmarcangolás

Eldöntöttem, hogy ha nem is olvas senki, nem is kommenteli senki ezentúl a blogomat, nem riaszt majd el az írástól. Évekig írtam naplót, azt sem olvasta senki - kivéve a szüleimet, mikor elszöktem egy buliba - úgyhogy ha még néha rossz is, hogy nem mozgat majd meg embereket az írásom, folytatom tovább. Legyen hát ez egy naplószerűség, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle!
Tökre érdekes, hogy kb. másfél éve barangolás közben jutottam el pl. Kisbogyesz blogjára, aki számomra teljesen ismeretlen volt akkor is, és ma is, de valamiért úgy megfogott a naplója, a mindennapjai, hogy kíváncsiságból újra és újra visszajártam elolvasni. És még most is ezt teszem. Ha nem is kommentelem, vagy csak ritkán, akkor is.
Na szóval nem tudom, hogy mit akartam ebből kihozni. Talán azt, hogy újságíró létemre állandó kételyek gyötörnek az írással kapcsolatban. Hogy van-e értelme (mondjuk persze hogy van értelme). Hogy van-e tehetségem hozzá? Hogy jól írok-e? És ha nem, akkor mihez kezdenék? Mert az íráson és a hírolvasáson kívül semmi más nem érdekel. Szóval sokszor gyötörnek ilyen gondolatok, főleg most, hogy állandóan írok. Álmomban, hajnalban, mikor nem tudok aludni. Éjjel, napközben, munka helyett és munka alatt. És soha nem kaptam ezekre visszajelzést, csak egyszer egy versíró versenyen.
De igazából nem lényegtelen ez? Egész életünkben csak visszajelzésekre várunk, arra, hogy elismerjék amit csinálunk. Pedig ez is olyan szubjektív. Sok mindentől függ az, hogy elismernek-e vagy sem. Sajnos már egyre kevésbé a tehetség a döntő. Úgyhogy ezeket mérlegelve elfogadom, hogy nem leszek egy Carrie Bradshaw. Soha. Mert nincs is olyan tehetségem és nincs is lehetőségem. Tehát maradok némán, csendben írogató kezdő újságíró, akiben még dúl az ambíció és a világmegváltás. Sok kollégám mondja azt, hogy az évek alatt ez majd elmúlik. Hát azon leszek, hogy soha ne múljon el!