Padló

Annyira szomorú vagyok, tehetetlen, tanácstalan és dühös. Nem akar Pancinak összejönni a munka, nem tudom miért nem jön már végre. Hitegetés, készülődés, várakozás, beleélés - aztán meg semmi. Vagy csak a folytonos várakozás. Érthetetlen, hogy egy jó kiállású, okos, művelt, jó egyetemet végzett mérnök ember nem talál magának munkát Pesten. Több mint száz helyre elküldött, többnyire válasz nélkül maradt önéletrajzok, kilátástalanság. Most már elérte a totális rossz kedve, a kétségbeesés, a düh, amit teljesen megértek. És most pedig én állok tanácstalanul: mit tegyek? Mert a szavak már semmit nem használnak, picit sem nyugtatják meg, sőt. Bennem meg marad a folytonos aggódás és most már a düh is, hogy miért nem lehet végre minden úgy, ahogy mi szeretnénk? Miért nem klappolhat minden?

Olyan jó lenne, ha végre mindketten megtalálnánk a helyünket, a kapcsolatunk is egészen más lenne. Semmi mást nem kívánok jobban, mint hogy végre találjon magának egy állást, egy olyat, amit szívesen csinál. Hogy találja meg a helyét a világban és legyen ugyanolyan önfeledt, magabiztos és jó kedvű, mint annak idején. Menni fog.