Gondolatok

Nyár óta egy sort sem írtam, akkor leginkább azért, mert a jó dolgokat utólag sosem tudtam úgy megfogalmazni, hogy élvezhető legyen, a rosszakat meg nem akartam leírni, mert mindig csak panaszkodtam. Pedig most is azt fogok. Az már nem is annyira nagy probléma, hogy még mindig nem találtam munkát, legalábbis olyat nem, amiből meg lehet élni, most sokkal inkább bánt, hogy a párkapcsolatom haldoklik. Egy hét múlva már a harmadik évfordulónkat ünnepelnénk, de most úgy fest, talán nem is fogjuk már együtt tölteni, akkor a baj. Tudtam eddig is, hogy valami nem stimmel, hogy a sok-sok szenvedés, panaszkodás, álláskeresés, gond egyszer majd megbosszulja magát és valamilyen formában ismét felszínre tör, hát eddig kellett rá várni. Szomorú vagyok nagyon, azt sem tudom, hogy mit gondoljak, így arra jutottam, leírom, hátha az segíteni fog.

Karácsonykor sokat veszekedtünk, elsősorban azért, mert otthon nagyon feszült volt a hangulat, mindenki veszekedett mindenkivel, mindenki dühös volt, ideges és szomorú és ez annyira frusztráló volt, hogy sajnos az én hangulatomra is rányomta a bélyegét. Így, mikor Panci azt mondta, nem tud jönni, mert beteg lett és lehet, hogy csak napokkal később jön le vagy egyáltalán nem, nagyon ideges lettem. Nem rá, ugyan tényleg nem rá, hiszen nem tehetett róla, mégis rajta csattant. Amikor beszéltünk telefonon, összevesztünk. Ha nem, az csoda számba ment. Hol egyikünk, hol másikunk sértődött meg, de hogy mire, azt ma sem tudom. Így telt el pár nap és mire Panci lejött hozzánk, addigra már a hangulat nem volt annyira felemelő. akkor ugyan én még nem láttam rajta, hogy szomorú és hogy nagyon zavarja, hogy ennyit veszekszünk, de később, már a szilveszteri buli alatt, jól látható volt. Nem akarom csak magamra hárítani a felelősséget, hiszen minden problémához két ember kell, de tudom, hogy a feszült családi háttér és a munkahely iránti szomorkodás rányomta a bélyegét erre az időszakra. A lényeg az, hogy Panci sosem volt még ilyen szomorú, mint mostanában. Általában mindig én vagyok az, aki jobban összezuhan, aki rémeket lát, ha adódik valamilyen probléma, de most fordítva történt, éppen ezért omlottam össze annyira. Leültünk és elmondta, hogy nagyon zavarja ez a sok veszekedés és ha nem tudunk ezen változtatni, akkor szakítani fogunk, mert ennek nincs értelme, ő nyugalmat akar. Megértem, igaza van. Átbeszéltük, átértékeltem mindent én is, ő is, kinek miben kell változnia, de sajnos az ő kedvében nem történt változás. Tegnap, mikor hazaértem, annyira szomorú szemekkel nézett, hogy a szívem szakadt meg, csak nézett bánatosan maga elé és elhaló hangon beszélt. Láttam rajta, hogy maga alatt van és nem jó valami, mire végre kibökte, hogy még mindig mi vagyunk a probléma. Hogy nem tudja megemészteni, hogy ide jutottunk, hogy megrémült és hogy sokszor nem lát pozitívan, kételkedik. Annyira szomorú volt, hogy arra kértem, szakítsunk, én elköltözöm, csak legyen ennek vége, nem akarok örök lelkifurdalást érezni emiatt. Egész éjjel bőgtem, ő pedig arra kért, gondoljuk át ezt még egyszer, három évet nem lehet csak úgy lezárni, egy este alatt. Reggel is bőgve ébredtem, álmomban szakítottunk, nagyon rossz volt. Reggel arra kért, hogy jöjjek haza ma este, beszéljük át megint, ne költözzek el, mert szeret és én is szeretem. Mégis akkor mi történik? Mi van, ha tényleg szeretjük még egymást, hiszen ő is és én is így érzek, mégsem tudunk együtt lenni? Van ilyen? Létezik ilyen? És mi lesz, ha nem tudjuk megoldani és végül tényleg szakításra kerül sor? Hogy lehet ezt túlélni? Nem tudnám elviselni, hogy soha többé nem tudnék mellette lefeküdni vagy mellette ébredni, ha nem látnám és nem hallanám minden nap, annyira nagyon szeretem. És tudom, hogy kurva sok mindenben én hibáztam és azt is tudom, hogy talán ezt már nem lehet visszafordítani. Nagyon nagyon szomorú vagyok, megszakad a szívem. De azért még bizakodok, hátha.