Panci elment

és én úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Elvileg csak ideiglenes az elköltözés, de valahol mélyen belül tudom, ő már döntött. Hosszú-hosszú marcangoló, veszekedésekkel teli hónapok után egyszercsak befelé fordult és már nem tudtam kihozni abból az állapotból. Hiába próbáltam szép szóval, cseszegetéssel, kérdéssel, érdeklődéssel, sajnos nem használt semmi. Sosem mutatta ki, hogy bántják a dolgok, bár tudtam, hogy zavarja a sok vita. És egyszercsak robbant, tegnap este. Megrémítette, hogy ennyire bezárkózott, elzárkózott előlem és attól fél, talán ez már visszahozhatatlan. Arra kért, próbáljunk meg külön lenni ezen a héten, hogy ő is tudjon gondolkodni, tisztába jönni az érzéseivel. Most már tudom, milyen érzés az, mikor valakinek kitépi a szívét táncolnak rajta. Tudom, milyen érzés az, mikor tiszta szívből, a világon a legjobban szeretsz valakit, aki szomorú. Milyen érzés az, mikor a másik szemébe nézel és szeretnéd kinyújtani a karodat felé, hogy újra hozzádtaláljon. És milyen érzés egész éjjel azon rágódni, mi lesz, ha már soha többé nem talál vissza. Úgy érzem, túlélhetetlen, úgy érzem, belehalok. Ő az egyetlen ember, akit mindenestül, úgy, ahogy van, tiszta szívből szeretek. És tudom, hogy sokat hibáztam én is, ő is, tudom, hogy voltak olyan dolgok, amikről egyikünk sem tehetett, de egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ennyi volt, hogy vége. Azt akarom hinni, hogy a kötünk lévő szerelem elég ahhoz, hogy megmentsük a kapcsolatot. Rá kell jönnie neki is, hogy a szelem nagyon nagy dolog és ha még mindig szeret, akkor vissza kell jönnie hozzám. Egész este sírtunk, tudom, hogy nagyon szeret engem. És most itt fekszem egyedül, a kispárnáján és szörnyen ramatyul érzem magam :(